Nagy Zoltán (szerk.): A Batthyányak évszázadai.Ttudományos konferencia Körmenden 2005. október 27-29. (Körmend Város Önkormányzata, Körmend, 2006)

III. Batthyányak a magyar művelődéstörténetben - BAJÁK LÁSZLÓ A Batthyány család halotti címerei

BAJÁK LASZLO A BATTHYÁNY CSALÁD HALOTTI CÍMEREI A halotti vagy temetési címer a halotti emlékeknek - epitáfiumoknak - azt a típusát jelenti, ahol az ábrázolás fő motívuma az elhunyt címere. A halotti címerek készíttetésének eredete a lovagkorban kereshető. Az elhunyt lovag a lelki üdvéért mondott imákért cserébe gyakran a templomra hagyta a lovát vagy a fegyvereit. Később, a XIV. század végétől a templom falára függesztett valóságos fegyvereket fokozatosan felváltották a temetés céljára készíttetett halotti pajzsok. A legkorábbi fennmaradt magyarországi példájuk a soproni Gaissel Henrik halotti pajzsa a XIV. század utolsó éveiből. Két formájuk alakult ki. Az egyik effemer jellegű, amelynek elsősorban a gyászszertartáson volt szerepe. Ennek a csoportnak egy korai szerencsésen fennmaradt példája. Hunyadi Mátyás jelenleg Párizsban őrzött halotti pajzsa. Később - a legkorábbi fennmaradt emlékek tanúsága szerint a XVII. század eleje óta - általában papírra vagy selyemre festett, felirattal kiegészített címer a ravatalon és a temetkezési templomban identifikálta az elhunytat, illetve a gyászmenet tagjai kőzött kiosztva őrizte meg a halott emlékét. A másik típus - a továbbiakban epitáfiumcímer - egyetlen példányban többnyire festett aranyozott fából, sőt néha ezüstből készült. Szerepe nem egyszerűen csak a gyászpompa fokozása, de egyben az elhunyt helyettesítése volt. Az epitáfiumcímert meghordozták a gyászmenetben, majd a temetés után kifüggesztették az elhunytat befogadó templom falára. Ettől kezdve a templom földjében, illetve a kriptában eltemetett halottat az epitáfiumcímer képviselte az istentiszteleteken, helyettesítve egyben a templomi síremléket is. A XVII. századból a Batthyány családtól is fennmaradt három epitáfiumcímer. A XVII. századi rangos temetéseknél a halál és az eltemetés között hosszabb idő telt el, hogy legyen idő a méltó gyászszertartás előkészítésére. A XVIII. században ez az idő kezdett lerövidülni, ami nem kedvezett az epitáfiumkészítés szokásának. Az egyre ritkábban készülő címeres epitáfiumok már csak a gyászszertartás után kerülhettek a templom falára. A gyorsan elkészíthető festett halotti címerek használata azonban továbbra is nélkülözhetetlen kelléke maradt a rangos gyászszertartásoknak, sőt a címerhasználatnak ez a szokása a XIX. századra erősen popularizálódott. Amíg kezdetben elsősorban főrangúak temetésein találkozunk vele, igaz, ott általában nagyobb számban, addig a XIX. században már általános a használata a nemesség körében. A halotti címerek stílusa ha lassan is, de követte a változó korstílusok elvárásait. A legkorábbi emlékek még reneszánsz jellegűek, majd a XVII. század végétől a barokk díszítőelemek kerülnek előtérbe, elterjed a címerpajzsot keretező porc és akantuszdíszes barokkráma alkalmazása, a címertartó, a sirató és a végítélet harsonáit fújó angyalok ábrázolása. Erdélyben a címert egy perspektivikus koporsószerű emelvényre állították, amelynek a rövidebb oldalára került a felirat. A XVIII. század végétől még találkozunk klasszicizáló díszítésekkel, de azután hirtelen eltűnnek a járulékos motívumok, a halotti címerek megjelenése leegyszerűsödik. A festett feliratokat felváltja a címer alatt elhelyezett egységes, egyre rövidülő és rövidítések nélküli nyomtatott felirat. A halál és a temetés között gyakran már csak néhány nap áll rendelkezésre a gyászszertartás előkészítéséhez. A XIX. század második felében kivételképpen megjelenik néhány historizáló halotti címer is. A feltűnésük részben azzal függ össze, hogy időközben professzionális cím- és címerfestő műhelyek kezdték meg a működésüket a nagyobb városokban. A korábban az alkalmi festők sokszor gyarló minőségben csekély heraldikai tudással készített halotti címereit jellemzően igényes, heraldikáikig is kifogástalan munkák váltják fel. A Batthyány családhoz kapcsolódó halotti címerek közül Budapesten az Országos Széchényi Könyvtár 8, a Hadtörténeti Múzeum pedig 25 darabot őriz a XVI1I-XIX. századból.' A 33 darab címer azonban nem jelent ugyanennyi családtagot, mivel az Országos Széchényi Könyvtár címereiből 7 azonosságot mutat a Hadtörténeti Múzeum anyagával.

2 A két intézmény gyűjteményének átfedése nem véletlen, ugyanis az anyag mindkét helyre Szendrei János (1857-1927) történész-muzeológus, művészeti író révén jutott. Szendrei előbb a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának, majd a Honvédelmi Minisztériumnak volt tisztviselője. 1896-ban ő rendezte a millenniumi országos kiállítás, majd 1900-ban a párizsi világkiállítás magyar hadtörténeti részét. A Millennium előtt a kiállítás előkészítése céljából bejárta az országot, hogy többek között felmérje a főúri várak és kastélyok fegyvergyűjteményeit. Feltehető, hogy az utazásai során, talán Németújváron jutott hozzá a Batthyány halotti címerekhez. A duplum példányokat a munkahelyén a Nemzeti Múzeumban, illetve az Országos Széchényi Könyvtárban helyezte el. Az anyag többi része - és egész magángyűjteménye - a halála után, 1928-ban végrendeletileg jutott az akkor szerveződő Hadtörténeti Múzeum birtokába. Az utóbbiak egészen a közelmúltig ismeretlenül lappangtak a gyűjteményben. A Batthyányak többségét az I. Ádám által 1643-ban alapított németújvári - ma: Güssing-Ausztria - ferences kolostortemplom kriptájában, amely a nemzetiség osztatlan közös tulajdonát képezi, temették el. A temetés szokásos rendje szerint az elhunytat a halál helyén, a háznál, illetve a kastélyában ravatalozták föl először, majd a koporsót halottaskocsin vitték Németújvárra, ahol a temetés előtt a templomban újra felravatalozták.

3 A XIX. század végére már több mint száz Batthyány családtag nyugodott itt, bár nem minden Batthyányt temettek ide.' Az elsősorban a ravatalok díszítésére használt halotti címereket - a többségük ma is őrzi a kiszögezés nyomait - feltehetően nem itt, hanem a halálozás helyén, legtöbbször, - legalább 15 esetben - Bécsben, egy esetben pedig igazolhatóan Grazban készíttethették. A XVIII. századból (2 db) és a XIX. század elejéről (11 db) származó címerek egyik szembetűnő jellegzetessége, hogy pl. a keletmagyarországi, vagy erdélyi, főleg kolozsvári címerekhez képest meglepően puritán megfogalmazásúak, alig találunk