Nagy Zoltán (szerk.): A Batthyányak évszázadai.Ttudományos konferencia Körmenden 2005. október 27-29. (Körmend Város Önkormányzata, Körmend, 2006)

II. A Batthyány család évszázadai - Gróf Batthyány Ádámtól Batthyány-Strattmann László hercegig - KAPOSI ZOLTÁN A herceg Batthyány család nagykanizsai uradalma a feudalizmus utolsó korszakában

ricát is termeltek a grófi birtokon. Az állattartás szempontjából újdonság volt az újabb idők szelét idéző „svarcergula". Az uradalom juhtartása is fejlődött, 1750 körül az állomány nagysága 1000 darab körül stabilizálódott.

8 Míg a majorság a piac felé fordult, addig az uradalom népességének a mezőgazdasági termelését nem a piac, hanem a tradicionális öntermelő-önfogyasztó jelleg határozta meg. Ennek megfelelően a népesség azt termelte a sovány, homokos talajon, amely a legkisebb kockázat mellett is eredményt ígért, nem véletlen, hogy a rozs lett a népesség legfontosabb termesztett gabonafajtája. Összeírásaink a városlakók és a jobbágyság kezén viszonylag nagyszámú szarvasmarhát mutatnak, amely minden bizonnyal egyrészt a szántóföldi termeléshez, másrészt pedig, a tejtermékfogyasztáshoz kapcsolható. Gyorsan terjedt a sertéstartás is, s ugyanakkor lótartással is foglakoztak. Az uradalmi szőlőföldek mellett a környékbéli nagybirtokokhoz tartozó nagyobb dombok alkalmat adtak a városi népességnek, hogy extrémemként szőlőtermeléssel és borkészítéssel is foglalkozzon. Ilyen szőlővidék volt például a Festeticsek szentmiklósi uradalmához tartozó bagolai és szentgyörgyvári hegyen, de eljutottak a kanizsai polgárok a reformkor időszakára a 20-30 km-re lévő miháldi és sancli szőlővidékekre is. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az alig néhány tucat családfővel rendelkező Homokkomáromban az 1770-es években már mintegy 370 szőlőtulajdonos volt, döntően kanizsai és az uradalmi falvak lakosai rendelkeztek ott szőlővel.

9 1798-ban újabb 15 holdat adott ki a földesúr szőlőbeültetésre,

1

" nem véletlen, hogy 1810-ben az 526 holdas homokkomáromi allodiéilis birtokból 476 hold, vagyis 90%-a szőlőültetvény volt a földeknek." Mindenesetre az a leírtak alapján is egyértelműnek tűnik, hogy a XVIII. század második felében Kanizsa város lakossága, valamint az uradalom falvainak népessége alapvetéSen még agrártevékenységgel foglalkozott. A folyamatos népességszaporodás, valamint az 1760-as években megindult nyugat-dunántúli társadalmi mozgalmak eredményeképpen Kanizsa város és a földesúr között is kiéleződtek az addigi rendezett kapcsolatok. A város, az akkori mintegy 4500-5000 lakosával kemény ellenfél volt a földesúr számára: esetükben nem lehetett az úrbéri jogviszonyt az országos mintáknak megfelelően alkalmazni. Ám a kapcsolatokat rendezni kellett, ami végül is az 1773- évi

1- új szerződéssel csaknem 40 évre sikerült is. A város elérte, hogy továbbra is az 1753-ban kialkudott 1600 forintos cenzust kelljen fizetni, ám annak leosztását a város vezetősége maga 2. kép. A kanizsai uradalom pecsétnyomója £s&U 3. kép. (VII. tábla 2. kép) „Herceg Batthyány-Strattmann nagykanizsai erdőh ivaial "feliratú bádoglemezre festett cégtábla végezhette. Lényeges eleme a szerződésnek, hogy 1774-ben felmérték, és funduális könyvben rögzítették a város földviszonyait.

13 Néhány kisebb jelentőségű ügyben a város teret veszített, ám a Pontosabb ügyekben továbbra is maga dönthetett. Megmaradt a városnak a pusztai legeltetés lehetősége, az egyre fontosabbá váló vásár ellenőrzése, a hídvámpénz beszedése. Ez az időszak volt az, amikor a két városrész fejlődése is kezdett elkanyarodni egymástól: a nagykanizsai keleti területeken egyre szaporodtak az iparosok és kereskedők, ugyanakkor a földesúr egy jelentősebb zsidó csoportot is telepített oda, ahol azok - urasági fundusokon lakva - külön jogviszony szerint élhettek. Ezzel szemben a nyugati városrész egyértelműen agrárfoglalkozású maradt, ott továbbra is a szántóföldi termelés és az állattartás adta a megélhetés alapvető forrását. A két kanizsai városrészt elválasztó berek területi szétosztáskor keletkezett jogvita rendezése apropóján jött létre a város és a földesúr között az utolsó úrbéri contractus 1811-ben." Az új szerződés továbbra is meghagyta a régi, 1600 forintos alapcenzust. Mivel a berek területi kérdései egybekapcsolódtak tagosítási folyamattal is, így a város lemondott a keleti pusztákban való legeltetési jogáról, ám kapott helyette máshol területet. A területi cserék eredményeképpen a város kötelezte magát még évi 1400 forint megfizetésére, ám ugyanakkor kibővültek a gazdálkodási lehetőségei. A földesúr nyeresége volt, hogy ezekben a konjunkturális években a szerződésbe bele tudta vetetni a majorsági juhtartás szélesítését. A táblázat adatai alapján érdemes arra felhívnunk a figyelmet, hogy a földbirtokviszonyokat tekintve a kanizsai és a hozzákapcsolt homokkomáromi uradalomnak több olyan jellegzetessége volt, ami egyben megkülönböztette más hasonló méretű latifundiumtól. Az. egyik az, hogy az egész uradalom földterületének 43%-a tartozott a városhoz, vagyis ahhoz az oppidumhoz, amelynek népessége különleges szabadságjogokkal rendelkezett. Az is figyelemre méltó, hogy az uradalom teljes területének csaknem a fele erdő volt, míg a szántóterület 8404 hold, vagyis mindössze 28% volt. Az is látható a korabeli forrásokból, hogy szőlő csak Homokkomáromban, Esztregnyén és Szepetneken volt, összesen 545 hold nagyságban, vagyis az összterületnek alig 1,8%-át használták bortermelésre. S tegyük még hozzá, hogy az uradalom szempontjából nagyon lényeges vonás, hogy az összlakosságnak 85%-a Kanizsa városában élt, vagyis igen erőteljesen koncentrálódott a népesség az uradalmi központba. %