Köbölkuti Katalin (szerk.): Fábián Gyula emlékezete (Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár - Savaria Múzeum, Szombathely, 2004)

KOVÁCS Árpád: Nagyszüleim

szomszédos szobájában, a leckémmel bajlódva mi meg hallgattuk az átszűrődő néha vidám, többször fájdalmas muzsikát. Amikor Papa abbahagyta és lement Anyámhoz a lakásba, csendesen beköszönt, vagy a jobb pillanatokban megállt beszélgetni, hogy a családi legendák világában merüljön el ő is. Ekkoriban tudtam meg a legtöbbet az elmúlt évtizedekről. Nagymama aztán egy kék burájú éjjeli lámpa fénye alatt még olvasott egy keveset, én meg bebújtam az olajfestékszagú műteremben lévő kuckómba, hogy aztán reggel, a pattogó vaskályha tetején főzött teával, pirítóssal Nagymama az iskolába indítson. Ezekben a kamaszévekben így vált a család egykori kormányosa a mesebeli, hófehér hajú Nagymamává. Cinkos, bizalmasommá, aki tanított, aki a barátok értékén való kezelésében, és akár szerelmes levelek írásában is segített. Óriási sikere volt az általa diktált leveleknek. Általa, az akkori, a hatvanas évek első felének szombathelyi diákéveiben elképzelhetetlen távoli dolgokról tudtam írni a látóhatáron aktuálisan felbukkanó ifjú hölgyeknek, mint, hogy „elmegyünk a Tattersaal-ba korcsolyázni, ahol a bundákban bógnizó, elegáns hölgyeknek és uraknak a kioszkban a Császár-keringőt muzsikálja a szalonkabátos, aranyfogait villogtató, magyar-bajuszos cigányzenekar." Jóvoltából olyan lehetőséget helyeztem kilátásba, hogy „a Képzőművészeti Főiskola kertjében, az Epreskertben, a készülő szobrok között andalgunk majd, ahonnan csak egy ugrás a Liget. " így leheltem újra és újra kézcsókot a csipkés kesztyűs, kicsiny kacsókra, s ígértem meg minden olyat, amit — ma már tudom — a varázskalapból szürrealista stílusban elővarázsolt, játékos kedvesség, a lelket szabaddá tevő nosztalgia mondatott vele. Igaz, akkor csak azt tapasztaltam, hogy a gyanútlan és teljesen tudatlan célszemélyekre mindez elemi erővel, szórakozató jópofaságként hat. Ma már bevallhatom: méltatlanul érdemeltem ki az érintettek leveleim által kiváltott megtisztelő érdeklődését. Azt, hogy táskájukat cipelve, az iskolából hazakísérhettem őket. 15 éves voltam, amikor Katikám jöttével megszűnt az ilyen levelezés. Még a kezdetekkor, amikor a Haladás felöntött teniszpályáján az első köröket tettük a recsegő gramafonra, nagyanyám tisztázta: nem segít a neki írt levelekben. Azután, évekkel később, amikor a kórházban csendesen elköszönt tőlünk, megsimogatta őt, és rám mutatva mondta: vigyázz rá! így van ez azóta is. Apesti emlékek, a Liliom világának hatása volt, hogy Nagymama megvetően mindig azt emlegette: ha valaki nem tanul, csak hintás-legény lesz belőle. Amikor egy-egy négyes, hármas pottyant be az ellenőrzőmbe, amit Anyám helyett rendszeresen ő írt alá, így szólt: „Ha így folytatod, te is beáll-