Köbölkuti Katalin (szerk.): Fábián Gyula emlékezete (Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár - Savaria Múzeum, Szombathely, 2004)

KOVÁCS Árpád: Nagyszüleim

hogy igazságtalan lennék, ha mindezt arra egyszerűsíteném le, hogy apám erkölcsi skrupulus okkal terhelt, az állami mecenatúrából folydogáló pénzt nem megfelelően értékelő világképe néhány, a napi érvényesüléssel és az új világban karrierépítéssel foglalkozó kollégának terhes és kockázatos volt. Nem tudott vagy talán nem is akart alkukat kötni. Legkevésbé sem volt alkalmas az olyan, igen meggyőző és valóságos, hétköznapi érvek befogadására, mint „NézdÁrpád, jön a Karácsony, ...ate gyerekeidnek, Bandinak és Árpikának is!" Vagy: „Valami számára is hasznos, megbecsülésünket kifejező szívességgel viszonozni kellene X. vagy Z. budapesti kollégának a minisztériumból, hogy képeinket megvásárlásra kiválasztotta, vagy beválogatta az (éppen időszerű) kiállításra, a Tudod, az egész csoportnak ez az érdeke. „Papa egész egyszerűen nem értette, mit akarnak ilyenkor tőle. Amikor pedig Anyám hazatérésükkor, a vacsoraasztalnál „elmagyarázta" miről van szó, indulatba jött. Jódarabig ment így, és mindennek a kényszerű tanújaként ülhettem az asztalnál. Visszagondolva a vacsoraasztal körüli izgatott mondatokra, Anyámnak talán még tetszett is a feszültség, a kiszorítósdi. Nem csillapította a sokszor túlérzékeny, és a sérelmeket nehezen megbocsátó férjét. Ma már tudom, a túlreagáló, a társak ellen okkal, ok nélkül bujtogató mondatok mögött már ott lapult a betegsége. Nagymama néha szóba hozta, hogy a bezárkózás, a harag nem vezet sehová, de ezt nem igazán meggyőzően tette. Tudta, hogy vejének valahol igaza van, s úgy is egyre több az összeütközése a lányával. Aztán évtizedekre nagy csend lett körülöttük, csak néhány adakozásból készült oltárkép, püspök és orvos portré és néhány kitartó barát-hozta tájkép-megrendelés jelentett némi változatosságot, no meg a helyi, a járműjavító üzemi képzőművészkörében a mind családiasabb, örömöt adó tanítás. Kérem, engedjék meg, hogy végezetül Nagyanyám és a magam kapcsolatáról emlékezzek. Amikor az általános iskola felső tagozatába kezdtem járni, bátyám már Budapesten tanult. Apám a megélhetésért mind több órát, szakfelügyeletet vállalt, megpróbált egyházi megrendelésekhez jutni. Anyám pedig egyre reménytelenebbül és egyre furcsábbá, ingerlékenyebbé válva birkózott a gerincideg-sorvadással. Sorsközösség alakult ki Nagymama, Papa és köztem. Nagyanyám mindinkább megbecsülte Apámat. Kapcsolatuk olyanná vált, mintha Anyám a menye lett volna, ő pedig mindinkább a fia. Esténként, Apámnál a hangulatától függően, az emeleti műteremben Dvorak Humoreszkje és Mendelson G-moll hegedűversenye szólt. Papa érzelmesen, önmagának játszott. Talán a lelkén könnyítve. Nagymama