Köbölkuti Katalin (szerk.): Fábián Gyula emlékezete (Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár - Savaria Múzeum, Szombathely, 2004)

KOVÁCS Árpád: Nagyszüleim

örökké emlegetett szégyene lett: csendesen megjuhászkodva lepakolta a kerékpárt! Meggyőződésem, szerencséjükre történt így. Még akkor is, hogyha hozzáteszem: amennyiben apámnak, akkor ahhoz is van ereje, hogy a bicikliket szétszedje és elrejtse a darabokat, akkor a „felszabadítók" nem kerekeznek el velük néhány nap múlva. Megelégedett azonban „csak" azzal tehetségét kamatoztatva, hogy az előre várható, rettegett, beláthatatlan erőszaktól feleségét (és magát) megkímélje, annak arcára egy orvosi könyv fényképe alapján szörnyű bőrbetegségnek kiütéseit festette fel. Ez azonban már a másik történet, mint ezt a Családi emléktöredékekben már megírtam. Az oroszok édesanyám születésnapján, 194,5. március 29-én jöttek be a városba. Az elsőként érkezők németek után kutattak, és még a megtalált élelemhez sem nyúltak. Tisztjük szánakozva nézte anyámat, s tört németséggel nyugtatta a félelemtől reszkető családot, miközben ők úgy érezték, felszabadultak. Valóságérzetüket a harcoló alakulatokat követő, fosztogatásra ráérő megszállók állították helyre. A ház feldúlásán és a zabrálásán túl Nagyapám két foga bánta érkezésüket, bár utóbbinak — Apám szerint — anyósa „kemény" természete volt az oka, mert amikor az egyik katona a komód fiókjait kezdte kirángatni, Nagyanyám — talán felbátorodva a korábbi látogatókon—ráfordította és zsebrevágta a kulcsot. A nyitást a hívatlan jövevények nagyon egyszerűen oldották meg, szájon vágták Nagyapámat, s ő maga öntött mindent a padlóra. Apámék, de Nagymama is, elfogadták a háború utáni élet új valóságát. Anyám ontotta a virágcsendéleteket, Apám vasi tájak sorát festette, de mitagadás, néhány markánsan szocreál képet is festett. (Később ezekkel kapcsolatban azt emlegette, hogy legalább a témái nem voltak gusztustalanok.) Nagymama ugyan nem vett kezébe többé rajzeszközt, de aktív maradt, kiterjedt levelezést folytatott a megmaradt barátokkal, és vejével mindinkább megbékélve, megpróbált annak segítségére lenni, amelybe persze a képek kritikája is beletartozott. Tanúsíthatom, ezek igen nehéz pillanatok voltak, mert ilyenkor Apám vérig sértődött. Természete és kapcsolatuk kezdeti feszültségei lassú oldódásaként, anyósát mind jobban elfogadva, aztán rendszerint — előnyére — követte a tanácsokat. Bár gyanítom, Apám akkor hívta Nagymamát kritikusnak, amikor maga is tudta, valami nem az „igazi" azon a készülő képen. Papa évekig vezette a képzőművészek vasi csoportját, aztán kikopott a társaságból. Ez azonban már inkább a félmúlt. Túl közel van ahhoz, hogy ne legyek személyes. Egyszer majd, lehet, ezt az időszakot is érdemes lesz tényszerű helytörténeti tanulmányban megírni. Most talán csak annyit,