Köbölkuti Katalin (szerk.): Fábián Gyula emlékezete (Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár - Savaria Múzeum, Szombathely, 2004)

KOVÁCS Árpád: Nagyszüleim

tetésnek tartom, hogy a könyvtár alkalmi kiállításán viszontláthattam — a ma már sajnos nem-létező országos napilap — ezen oldalát. A kedves figyelem, az érdeklődőknek adott másolat arra bátorít, hogy három töredékes gondolat köré rendezzem mondandómat. Először Nagyapámról és Nagyanyámról, aztán Nagyanyámról, Anyámról és Apámról. Végül Nagyanyám és jómagam kapcsolatáról szeretnék beszélni. Előre is kérem, bocsássák meg, ha néha bizony nagyon is személyesen érintenek az emlékek. Először tehát arról, hogy kisfiúként, majd kamaszként, s végül hazalátogató egyetemistaként, Nagyanyám és szüleim elbeszélései alapján, valamint az egykori családi házban akkor még fellelhető sok-sok könyv, folyóirat, levelezés, fénykép, rézkarc, kulturális eseményekhez kötődő relikvia segítségével ismertem és értettem meg, hogy ki is volt Fábián Gyula. Amikor nem sokkal a háború után megszülettem, Nagypapa munkássága akkor szűnt meg létezni a hivatalos közélet számára. Könyveit bezúzták, a folyóiratok, amelyekben publikált, tiltó listára kerültek. Senki nem érdeklődött a feleségével gyönyörűen illusztrált, etnográfiai kutatómunkáját ismertető cikkei, vagy akár az egykor országhatárokon túl is ismert, a magyar nép művészetét a teljesség igényével feldolgozó könyvek iránt, amelyekben munkatársként és a rajzanyag készítőjeként működött közre. Nagyapám akkor, amikor minden véglegesen elmúltnak tűnt számára, aligha bízhatott abban, hogy mégiscsak maradandót alkotott. Hogy is képzelhette volna, hogy ötven év múlva, egy új világban a közreműködésével született néprajzi enciklopédiák majd újra alapmunkának számítanak, hogy képei gyűjteményes kiállításokon tűnnek fel, s hogy regényei közül lesznek olyanok, amelyeket ismét kiadnak. Értelmem nyiladozásakor ő már maga elé meredő üldögélésekbe, sétákba menekülő, visszahúzódó, kedvetlen ember volt. Festeni, rézkarcot készíteni, de még muzsikálni sem volt kedve. Mivel nagyszüleimmel és Édesapámékkal (persze velünk, a gyerekekkel: nyolc évvel idősebb Bandi bátyámmal és velem) éltek együtt, természetes volt, hogy szüleim unszolására elvitt magával sétáira. Valami olyasmi dereng ezekről, hogy kialakult útvonaluk volt. Meg hogy csendben voltunk. Nagyapám a mellette bóklászó kisgyerek Arpikáról (rólam!) alig vett tudomást. Bár a kezemet fogó, hirtelen öreggé vált ember az ismerősökkel megmegállt, beszélgetett, ilyenkor is egyedül volt. Később, nagyapám halála után, kiskamaszként, amikor szerettem volna mindent tudni, kiáltó ellentmondást éreztem a könyvek, folyóiratok, relikviák, fotó-garmadák, az ismerősök által a nagyapáról előadott, jóízűen gomolygó történetek és a család mindennapjai között. Amikor nagymama un-