Köbölkuti Katalin (szerk.): Fábián Gyula emlékezete (Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár - Savaria Múzeum, Szombathely, 2004)

KOVÁCS Árpád: Nagyszüleim

szólására a könyveit, a folyóiratokban megjelent folytatásos regényeit olvastam, csak az eszemmel tudtam befogadni, hogy a közülünk nemrég örökre elment, megfáradt ember volt az, aki mindazt a szépet és örömet adóan kedveset, vidámat írta. Nem értettem, miért derülnek olyan jókat nagyapám egykori diákjai, ha nagyanyámnak felidézik Kodály és a nagypapa szópárbaját a szombathelyi muzsikusok próbáján, vagy ha a kis Weöres Sanyikáról vagy Benedek Elekről emlékeznek meg. Nem értettem, mi történik körülöttem, hiszen a család megpróbált alkalmazkodni a körülményekhez. Eltünk. Ebben az időben, ha kérdezősködtem, csak sietős, a tények közlésére szorítkozó fél-válaszokat kaptam arról, hogy kik voltak a barátok, milyen eseményei voltak a két világháború között a vasi kulturális életnek, mikor kerültek nagyapámék Sárvárról Szombathelyre, melyik szovjet laktanyakórház az, amely egykor a Faludi Gimnázium épülete volt. Arra meg különösen csak a papírmasszakészítés technológiáját ecsetelő, bár tagadhatatlanul tárgyszerű választ kaptam, hogy mit jelent a könyvek bezúzása. A poros könyvek, folyóiratok meséi, a távolságtartó szikársággal, jelzők nélkül előadott történetek valahogy olyan képzetet teremtettek számomra, hogy a világ legtermészetesebb dolga írni, festeni, muzsikálni, hiszen mint a család belátható múltjában oly sokan, szüleimnek is ez jelentette az életelemet. Hétköznapi volt az egész, mint ahogy ma az is, hogy a környezet néha jobban, néha pedig kevésbé értékeli az így létrejövő értékeket. Az már csak évek múltán vált nyilvánvalóvá számomra, hogy a befogadó-készség, nyitottság milyen nagy többlet-erő az életpálya alakításában. Hiszen ez vitte rá az etnográfiai kutatásokat végző Fábián Gyulát a kerámia-készítés kitanulására. Ez hozta meg a kedvét, hogy elmerüljön a művészi fotográfia vagy a muzsika rejtelmeiben, búvárkodjon az eszperantót megelőző, akkoriban divatos ido nyelvben. Természetesen ez adott erőt az ifjúsági regényírás nagy kalandjára is. Szerencséjére mindennek a művelésére a képessége és készsége is megvolt, és a saját hang, az egyéni mondanivaló is segített, hogy vállalkozásiban elkerülje a középszerűséget. Ma már tudom, Fábián Gyula életének értelmét a mindenkinek és mindennek a befogadása, a körülötte lévő világot játszótárssá tevő toleranciája adta. Akkor és azáltal halt meg, hogy a háború utáni új világban csakhamar kiderült: ez mit sem ért. A sokszínűséghez, a teljességhez a feleség, Biczó Ilona — nagyanyám — személyisége, akarata kellett. Kettőjük kapcsolatában nagyanyámé volt a kezdeményező szerep. Mint már szó esett róla, ő ugyancsak igen jó grafikusművész, és hozzáteszem: társ, csodálatos ötletgazda és szervező volt. Mindig pontosan tudta, hogy ők ketten mire képesek, és képesek is voltak!