Köbölkuti Katalin (szerk.): Fábián Gyula emlékezete (Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár - Savaria Múzeum, Szombathely, 2004)

HARGITAI Helga: Fábián Gyula ifjúsági regényei

dományos leírások, amelyektől egyáltalán nem válik unalmassá a mű. Főként a párbeszédekbe építve fogalmazódik meg mindaz, amit erről a különleges rovarfajról tudni érdemes, de a regény egyik legjobb megoldása ilyen szempontból az, amikor éppen a termeszek válnak elítéltté a bírósági tárgyaláson, amely a várost veszélybe sodrók ellen folyik. így róluk mint vádlottakról tudunk meg sokat, észre sem véve, hogy nem klasszikus vádbeszéd, hanem egy állatfaj jellemzése bújik meg a sorok között. A regény egyik kulcsfigurája, Fehér tanár úr szájából hangzanak el a következő gondolatok: „A tekintetes bíróság meg fogja bocsátani azt a kijelentésemet, hogy a mostani esethez hasonló ügyet még soha sem tárgyaltak, mert az ügy tulajdonképpeni hősei láthatatlan bűnösök, amelyeket jól ismernek a trópusok alatt, de itt mindenki mesébe illő rovaroknak gondolhat... Valóban mesébe illő a termesznek az a hihetetlen szaporodó képessége, amely képessé teszi arra, hogy aránylag rövid idő alatt hatalmas területeket foglalhat el, ahol mindent elpusztít, ami életének fenntartására szükséges. Éppen ezért a legszörnyűbb háborúban áll az emberekkel, akiknek minden alkotását tönkreteszi és ott, ahol nagy tömegekben lép fel, minden esetben a termesz marad a győztes."

4 De melyik az a város, amely a cselekmény helyszíne, amelyben a termesz „nagy tömegekben fellépve" valószínűleg visszafordíthatlan pusztítást fog okozni? Látszólag fiktív, kitalált városka ez, barokk főterével, híres reálgimnáziumával, a rajta keresztül futó két kis patakocskával, valójában azonban Szombathely a színhely. Kreatív névadással Mártonvásárnak kereszteli a szerző a római alapítású települést, de még ma is olyan ismerősek az utcák, az épületek, hogy nemcsak a lokálpatriótának könnyű a felismerés: a mi városunkban járunk. Még arra is ügyelt Fábián, hogy a megjelenített két patak nevének kezdőbetűje utaljon az erdetiekre. (A Gyöngyös így Gelse, a Perint pedig Peres lesz: „Két kis folyó kígyózik a városon keresztül, a Gelse meg a Peres. A Gelsén meglátszik, hogy mesterségesen készült, olyan egyenes, mintha lénia mellett húzták volna, a partjai mellett gondosan készített töltés húzódik végig. Bizonyosan csatornának készült valamikor, talán a rómaiak idejében.") És olyan jó olvasás közben ismerős helyeken járni! Emlékszem, gyerekként milyen örömmel töltött el, ha olvasás közben felismertem a műbéli helyszín mintáját, hiszen ez ismerős, itt én is jártam, s azonnal valami bensőséges hangulat kerített hatalmába. Érdekes egyébként azzal is szembesülni, hogy Mártonvásár gondjai közül olyan is akad, amely a mai napig nem oldódott meg a város életében, már akkor is fájó hiány volt, most is az. „Mártonvásárnak (szégyen ugyan, de mégis igaz) nincsen állandó színháza." — írja Fábián a regényben.5