Bárdosi János: A magyar Fertő tagpogató halászata (Savaria Múzeum Közleményei 8. Szombathely, 1959)

8. Borítás az ívóbokorra tart. Azután már csak minden kilencedik napon ívik megint a ponty, akkor jön csak a sekély vízre, a közbenlévő napokon a nádasban tartózkodik. A tapogató tehát minden kilencedik napon használható eredményesen egészen az ívási időszak végéig. Azonban minél jobban távolodunk az ivás kezdetének időpontjától, annál korábban kell a halásznak tapogatóznia. Május végén és júniusban már csak hajnalban, napkeltéig lehet, mert azután a halak már nem ívnak, hanem visszamennek a nádasba. A tapogatót a csukára nem nagyon használják, mert a csuka futva ívik, nem loccsant, nem zavarja fel a vizet, mint a ponty és így nem lehet meglátni az ívási helyét. A Fertőn a tapogatós nem vaktában, hanem a látott halra, vagy a hal tartózkodási helyét eláruló jelre borít. Ezért figyeli az ívó halak locsolását a csomóba összeverődött, vizet csapkodó és felkavaró ívóbokrok elhelyezkedését. A csukát pedig éppen ezért nem tudja megfogni a tapogatóval, mert az ívása alkalmával nem hagy maga körül szemmel látható nyomot, jelet és így nem láthatja elhelyezkedését, s nem boríthat rá. Ez a nyeles vesszőtapogató alkalmazásának módja a Fertő magyar területén. Egy-egy tapogatóval 2—3 esztendőn keresztül dolgozik a halász és azután újat készít, mivel a használattól, a sok borítástól ennyi idő alatt 168 L