Bárdosi János: Pajtáskertek Gencsapátiban (Savaria Múzeum Közleményei 5. Szombathely, 1958)
többet. A járgányra szerelt, lóerővel működtetett géppel viszont már 60—80. sőt árpából és zabból 100 keresztet is elcsépeltek hajnaltól késő estig. 2 6 E kezdetleges cséplőgépeket községünkben még az I. világháború alatt is használták, és csak az 1910-es évek végén szorította őket háttérbe a már egyre általánosabbá váló gőzgépes cséplőgép. A kézi vagy lóerővel történő cséplés idején csak annyi gabonát szállítottak be a mezőről, amennyi a pajtafiába befért, és csak ennek elcséplése után hordták a többit a megüresedett helyre. A gőzcséplőgép megjelenésével viszont az összes gabonát egyszerre bevitték a szérűskertbe, s ami a pajtafiákban nem fért el, azt a pajta mellett asztagba rakták- Ez által a cséplési munkafolyamat lényegesen meggyorsult, nem kellett úgy tartani az időjárás viszontagságaitól. Amíg korábban a kicsépelt gabonát a szél segítségével tisztították meg a polyvától — falapáttal dobták a szemet a szél ellen, végül pedig az apróbb szemetet kirostálták —, addig e század elejére már ezt a munkafolyamatot is gépesítették, szélmalom, szélrosta, szelelő segítségével végezték. Ezt egy ember hajtotta, egy pedig a garmadába összegyűjtött szemet lapátolta bele. Általában kétszer engedték a gabonát a szélrostán keresztül, hogy az minél tisztább legyen. Az így megtisztított terményt azután átvitték a lakóházba, s ott leginkább a padláson tárolták. A gabona szálas részét, — a zsúpot és az „etetnivaló" szalmát — a pajtafiákban, az almozásra szánt búzaszalmát pedig a pajta mellett kazalban rakták össze. Ugyancsak a pajtafiákban biztosítottak helyet a széna számára is. A pajtában tartották az aratás, a hordás, a cséplés és a szénagyűjtés szerszámait; a kaszákat, sarlókat, kévekötőfákat, cséphadarókat, favillákat, a masinát, a szélrostát, a hosszúszekeret, nyomórud at, stb. is. Amikor a gazdák jószágaikat etették, naponta innen szállították át — a gyümölcsösön és úttesten keresztül — talicskán vagy háton az etetnivalót vagy szalmát az almozáshoz a szemben lévő lakóudvarokba, ahol a házak végében — azok folytatásaként — elhelyezett istállókban tartották állataikat. Gabonavagy szénahordás idején viszont az állatokat vezették át a pajtáskertbe, hogy a hosszúszekérbe befoghassanak, mivel ezt mindig a pajtában tartották, ellentétben a naponta használatos másik szekérrel, ami számára a lakóház udvarán biztosítottak helyet. Miért volt erre szükség, miért nem építették a gazdák pajtájukat a lakóudvarra, miért azon kívül, az úttest másik oldalán, de pontosan a lakóházzal szemben helyezték el azt? Ezzel ugyanis látszólag a saját munkájukat nehezítették meg, mivel naponta onnét kellett áthordaniuk az élelmet és alomszalmát jószágaik számára. Milyen szempont vezethette a gazdákat az ilyen épületelrendezési módra, amellyel a település képét is lényegesen megváltoztatták? E kérdésekre próbálunk a következőkben választ adni, s a település sorrendjét időben és térben érzékeltetni. Ha a község földrajzi viszonyait szemügyre vesszük, arra is gondolhatunk, hogy a Gyöngyös patak közelsége miatt vitték át az ószegiek pajtájukat az út másik oldalára; így akarták megóvni terményüket, takarmányukat az esetleges árvíz veszélyétől. A döntő ok azonban mégsem ez lehetett, mert a főszegiek telke végében is ugyanilyen közel folyik e patak, s azok a pajtákat mégis a lakóudvarba építették. E megosztott településmód létrejöttét tehát aligha magyarázhatjuk természeti okokkal, hanem sokkal inkább a paraszti kultúra sajátos hagyományaival. Adatközlőink szerint egyrészt a tűzveszély miatt helyezték át a túloldalra a gyúlékony termény és takarmány tárolására használatos pajtákat, másrészt a pajtáskertek létrehozásával lakóházukat és udvarukat mentesíteni tudták a hordás és cséplés munkálataival együttjáró portól és szeméttől. A pajtáskertek azonban, mint azt a térképek is bizonyítják, már elvesztették eredeti jelentőségüket és funkciójukat, mivel egymásután lakóházakkal építették be őket. Amikor a nyugati oldalon lakó gazda fia megnősült (vagy 78
