Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 37. – (2015) (Szombathely, 2015)
Néprajztudomány - Nagy Zoltán: Történeti források feltárásának tanulságai: bortároló hordók és gabonatároló eszközök, dongás edények a szentgotthárdi apátság falvaiban a hagyatéki leltárak tükrében (1773-1786-1846) Második rész: 18-19. századi történeti forrásaink a kamrák számáról, belvilágáról
NAGY ZOLTÁN: TÖRTÉNETI FORRÁSOK FELTÁRÁSÁNAK TANULSÁGAI: BORTÁROLÓ HORDÓK ÉS GABONATÁROLÓ ESZKÖZÖK... „...A Dunántúlon a parasztháztartások mindennapos tárgyai közt szerepló [rozs] szalma ... készítmények zömmel a megtermel javak tárolására, raktározására vagy mérésére szolgált. A nagyobb űrtartalmú szalmafonással készült edények egyes területeken hagyományosan, másutt alkalmilag a kicsépelt gabona elraktározására is szolgáltak.” (Füzes 1984:14). Egy nagyméretű szalma gabonatartójának fényképét közli Füzes Endre (Füzes 1984:16, 3. kép), ami alakilag megegyezik az általunk tárgyalt „kosintával” (Nagy 2013: 290-291; M. Kozár 1996: 111). A Vasvármegyei Múzeum legkorábbi Növedék Naplójában 1913-ban a 473. számú tétel alatt szereplő 2 korona 40 fillérért megvásárolt tárgyról feljegyezték, hogy az Alsó Szölnökről származik. Neve: „Hombár (szalmából) kosünta”. A gabona őrzésére szolgáló edények spiráltechnikával készültek. Formájuk legtöbbször hasas, felfelé keskenyedő, szűkebb nyakkal és szájperemmel. Gyakran két fülük is van. Sosem tapasztották. Általában a kamrában volt a helyük, ritkábban a padláson ahol kisebb mennyiség, 30-80 kg termény raktározására szolgáltak, de volt közöttük 150-200 kg tárolására alkalmas is. Alsó Szolnokon kópic-hombár volt a neve (Csalog 1963:18). Veszprém megyében az alkalmi tárolóedény neve bucsér, míg Baranyában szapu (Füzes 1984:14). Horváth Sándor írásában „A szalmafonatú edényeket rozsszalmából fonják, sziáccsal. Legjobb szi- ács a mogyoróvesszőkből van, de ismerték a fűzfavesszőből és szederágakból készülteket is. A nagy hasas terménytárolók a közhiedelem őrséginek tekintette innét kópicnak nevezi. Pedig megyeszerte ismerték: Vékának, Zsombornak, puttonynak és más egyébnek is hívják. A nagyokra gyakran fedelet is készítenek amire szükség is van, ha benne babot, tojást stb tartanak a kamrában és a padláson. Vasvármegye német településein a hasas forma helyett a magas, hengeres formákat kedvelték, mely lehetett füles és fül nélküli is.” (Horváth 2001: 116, 203. ábra). M. Kozár Mária szlovén néprajzi szótárában a gabonatárolás címszó alatt összefoglalóan közli: „A kicsépelt gabonát kamrában (kiejt) vagy padláson (pót) tárolják nagy ládákban, rekeszekben (láda, prejcnek) lenvászon zsákokban (záken) [vékákban, drvénka], kisebb mennyiségben szalma kó- picokban (kosünta), cserép, vagy faedényekben is” (M. Kozár 1996:141). Kardos László Az Őrség népi táplálkozása című monográfiában a véka és a kópic kapcsolatára utal szemléltető ábráival és képszerű megfogalmazásával. Könyvében a fonott edények közül a vékát részesíti előnyben, talán azért, mert az eredetileg gabona mérték szó régebb óta meggyökeresedett az Őrségben, mint az e térségből származtatott kópic. Rajzain a rozsszalmában font edényféleségeknek rendre vékával összefüggő nevei vannak (Kardos 1943: 152, 63-64. ábra, 210,164. ábra, 211,157. ábra, 213,164. ábra, 227,182. ábra, 221,173-174. ábra): „Viéka sótartó” Szomoróc, díszes „kenyértartó viéka” Őri- szentpéter, cifra szalmakarika vagy „vékafenék, véka, kópicok” Szalafő. Magát a kópickészítést is a vékakészítésen keresztül mutatja be. „Szalmából és sziácsból kötik a vékát. Krumplit, babot, lisztet, almát stb tartanak, hordanak benne. A kenyérsütő szakasztó vékának a feneke 6 karimából (hurkából), az oldala 11 karimából áll. A fertálos [véka] 15 karimás, ebből vetnek. Az ezeknél nagyobb vékát leginkább liszt tárolására használják A kópicnak kötött véka kisebbje fél mérős, a nagyobbja három mérős.” (Kardos 1943: 226). Véka Történeti forrásainkban a „véka” megnevezéskor kétféle, alapanyagában, formájában eltérő gabonamértékül használt eszközt becsülnek meg (18. ábra). A „nagy, öreg” jelzővel ellátottak szalmából font edényeket takarnak, amiben szemes terményt nem tartanak ugyan, de a termés becslésére, a „tőtelékes, jószágos hordók, kasok, hombárok” feltöltésénél használták azokat. Helyük a „jószágos kamrában” van általában, sokszor kiváltják a dongás, hitelesítő jellel is ellátott gabonamérőeszközöket a „köbölt” és a „mérőt”, amiket a forrásadatok fa, vagy vas abroncsosként jelenítenek meg. Néhány adat arról árulkodik, hogy a „véka” helyett régebbi gabonamérő eszköz: a kéregből készült „szapu” volt használatban [Magyarlak 1872. 5. k. 54. sz, 1828.119]. Bogdán István adatai szerint a véka szláv szóként 1395-től ismeretes a történeti Magyarországon. 1398-ban „szapu, vulgó véka”-ként 1670-ben „szapu vagy véka” nyelvalakban őrződött meg (Bogdán 1991: 360). A véka 254
