Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 36. – (2013) (Szombathely, 2013)
NÉPRAJZ - NAGY Zoltán: TÖRTÉNETI FORRÁSOK FELTÁRÁSÁNAK TANULSÁGAI: BORTÁROLÓ HORDÓK ÉS GABONATÁROLÓ ESZKÖZÖK, DONGÁS EDÉNYEK A SZENTGOTTHÁRDI APÁTSÁG FALVAIBAN A HAGYATÉKI LELTÁRAK TÜKRÉBEN (1786-1846) 1. RÉSZ
NAGY Zoltán A hagyatéki leltár vagy becsű, lényegében véve az ingatlan tulajdon és az ingóságok listaszerű felsorolását jelenti, gyakran számozott formában, esetenként egy-egy szám alatt több tételt összevonva. Nem ismerjük a helyszínre kiküldött - szomszédos falubírát és helyi esküdteket magába foglaló „hites személyek", becslők munkamenetét sem, sem az árképzés szabályait. A limitációkkal való összevetés lehetséges ugyan, de a rajnai forint 1811. évi devalvációja miatt az 1812-1848 között készült leltárak árait nem tudjuk megfelelő módon kontrolálni, mivel az árak legalább két és félszeresére ugrottak, miközben már nem készültek vármegyei, egységesen kezelt árszabások. A 18. század végi, 19. század eleji pénzromlás tükröződését a becsárakban nehéz követni, mert teljes mértékben szubjektív elem az adott tárgy állapota, ami nagyban befolyásolhatja az árképzést. A gyakorlat azt mutatja, hogy mivel a környező falvak hasonló tárgyait közel azonos módon becsülik, a köztudatban „mindennek meg van a maga ára". A ház és gazdasági épületek becslése a piaci árak ismeretében történik, de óriási különbség van boronából, vagy fonásból álló épület és a téglából kőművesek és ácsok közreműködésével épített ház becsértéke között. A közeli Szentgotthárdon, éppen úgy, mint a szintén uradalmi központ Körmend esetében az uradalmi tűzrendészeti regulációkat követően (NAGY 1995. 237-336) folyamatosan építik át házaikat tégla, vagy legalább Mór falakra (először csak a tűzveszélyes kéménynélküli konyhát) majd a lakóépület többi részét, míg az istállók és pajták, hidasok csak évtizedek múltán változnak át úgy, hogy a zsúptetőket a korszerűbb, kevésbé tűzveszélyes cserép váltja fel. Az 1850-es évek kataszteri térképlapjaiból jól kiolvasható, hogy ez a folyamat Szentgotthárdon már korábban megindult, hiszen alig találni a házak építőanyagát jelző sárga színt, míg a vizsgált területünkön jószerével a templomokon és uradalmi épületeken kívül minden sárga. 160 ingatlant megvizsgálva alig találunk az építőanyagokra utalást, mert a faépítkezés annyira természetes. A házak többségében borona épületek, vagy ahogy a levéltári források ritkán említik: „Három derék új faház 150 ft" [Istvánfalva 1847. 38], 8 derékból álló fa ház 200 ft [Tótfalu 1838. 67] vagy a hegyen való pincénél egyszerűbb karóvázas épület, mint fentebb említettük „fonyított szoba" Magyarlakon [1840. 121], Kutatási területünkön vizsgált időszakunkban a „mór" fal csak korlátozott mértékben terjedt el. Mindössze 7 alkalommal találkozunk forrásainkban, mely - az épületrészeket nem számolva - csupán 4,3%. Ebből is mindössze négy terjed ki a három derekra épített házra (2,1%). A mórfal alkalmazása kis területen figyelhető meg Permisén, Orfalun, Tótfalván, Szakonyfalván, Istvánfalván, 4 6 azaz a „Vendvidék" egy részén nem terjedt el az 1786-1846 közötti időben. Kossics József 1828-ban dolgozatában megemlíti (Kossics 1828. 12), hogy „a Vandalusok [...] a' fának megkímélése 's a' tűz veszedelme eltávoztatása miatt 'a maga Uradalmában az A. Szölnöki tulajdonos, Gróf Batthyáni Aloyz; egynéhány esztendők előtt az új házakat többé nem fából, hanem vagy téglából, vagy mórból parancsolta építeni, resolváván hív jobbágyainak kegyelmesen elegendő szalmát a' mórházaikhoz; állnak is már, kivált A. Szölnökön Hlyen szapora házak". A tudósításból az derül ki, hogy noha Mária Terézia 1769-es rendelete földesúri engedélyhez kötötte az épületfák kitermelését, mégsem volt nagy hatása. Az 1772. évi december 21-én kelt uralkodói leirat már a szilárd vagy legalább nyers anyagokból való falkészítést irányozta elő, de megengedte a faépítkezést olyan területeken, ahol az elterjedt szokás volt (KNÉZY 1991. 205). Mind a házak, mind a pincék esetében jól érzékelhető, hogy új, eddig ismeretlen építőanyaggal találkoztak a becsűn a helyszíneken tartózkodók, amit az írás visszatükröz a szómagyarázatokkal. A német „szalz"-o\ helyettesítették be a „föld" [sár]ból készített falakkal. Távolabbi, de megfelelő hasonlat Zóki József zsellér [Csörötnek 1836. No. 25] gazdaságának becsűjekor egy rozzant fa Zsétér mellett egy 10 xr-t érő „5 itzés föld csutorá"-1 is megemlítettek. A „föld" szóval a becsűt végző azt akarta kifejezni, hogy nem a szokásos módon csutorások által fából esztergályozott tárgyat becsült meg néhány krajcárra, hanem a minden bizonnyal ritka cserépkulacsot, vagyis földből, sárból kiégetett fazekas terméket. A hiteles emberek megfigyelései néhány esetben nagyon is pontosak voltak. Istvánfalván t Kovács József [1847. 40] 3/8 helyes jobbágy kovács esetében megjegyezték, hogy téglából épített két szobából, konyhából való házának „földpincéje" van. Ez a meg46 Permise [1824. 12] Egy derékból ólló Mór ház 80 II, Permise [1831. 13] Három derékból álló Mórhoz 75 ft, Permise [1839. 6] Három derékból álló Mór ház 60 ft, Istvánfolva [1838. 34] Három derékból álló Mórhoz 90 ft. Permisén [1847. 19] Három derékból ólló Mór vagy Föld ház" ITA forintot ért. Gazdasági épületek sárfalból való készítése néhány évvel korábbi. 1835-ben Orfaluban „Egy kis Föld Pincze, fölötte lábul épített két kamra", Istvánfalván [1822. 23] „1822-ben Két derékból ólló Mór, egy derékból álló fa pince", ugyan ott „Egy kis Mórbul vagyis Szalz pince" 40 ft-ra lett becsülve. 306
