Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 36. – (2013) (Szombathely, 2013)
NÉPRAJZ - NAGY Zoltán: TÖRTÉNETI FORRÁSOK FELTÁRÁSÁNAK TANULSÁGAI: BORTÁROLÓ HORDÓK ÉS GABONATÁROLÓ ESZKÖZÖK, DONGÁS EDÉNYEK A SZENTGOTTHÁRDI APÁTSÁG FALVAIBAN A HAGYATÉKI LELTÁRAK TÜKRÉBEN (1786-1846) 1. RÉSZ
NAGY Zoltán az 1820-1840-es évekre „sertvéles ólakká" változtat át. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy jeles forrásunk írója, Nemesnépi Zakál György 1818ban „sertéseket" emleget, de hát az erdők főfelügyelőjeként ő is a tisztviselői karhoz tartozik. Egy 1840-ben kelt leltárban számunkra érdekes és hasznos kifejezésre bukkantunk, öreg Horváth József gazdaságának becsűjekor ugyanis „2 servéles ól és egy kis híd ól" 16 ft-ba kerül Magyarlakon [1840. 99]. Vélhetően itt ér össze a „Vendvidék" területén honos hidas és a magyar nyelvterületen használt disznó, vagy sertés ól határa, de az is elképzelhető, hogy e két fogalom mögött más-más épület típusa, esetleg az ólhoz csatlakozó kifutó, vagy annak hiánya húzódhat meg. Köpürázó - matünca - vajrázó dézsa A hagyatéki leltárokban furcsa módon a köpülő alternatív megnevezéseiben jelentkezik, noha a vajkészítő dongás edény neve a szlovén nyelvhatáron innen és túl régiesebben küpű vagy köpülő. A dunántúli limitációkban szinte egyáltalán nem ismert, eredetileg talán nem is kádártermék, de a Tolna megyei korai árszabásban 1724-ben „Egy köpüllőért ha nagy 70 d, kisebb köpüllőért 30 d-t." kértek (H. CSUKÁS 200. 118). A Szentgotthárdi Apátság Uradalmaiban fekvő 17 faluban egységes az elnevezés, de szórványosan 1787-ben Farkasfán [1878. 78] „vaj rázó dézsa 5xr", Csörötneken még 1826-ban is vajrázó dézsa 20 xr" [1826. 148], de 1836-1847 között tartott becsük alkalmával a legkülönösebb elnevezésekkel találkozunk. Talapatakán [1836 105] „egy dézsa, két kanna" 1 ft 49 xr, Farkasfán 1837-ben [1837. 84] „egy köpülő és dézsa 30 xr," Zsidán 1837-ben [1837.79] „vaj rázó", Szakonyfaluban 1843-ban [1843. 60] „Tejföl rázó 25 xr", Istvánfalván 1847-ben [1847. 39] „köpü rázó" néven jegyezték fel a becsűt végzők, illetve közülük az, aki írni tudott. Becsületes szlovén nevét a „pinja"-t, „matünca"-1 (M. KOZÁR 1996. 108) viszont nem használták, mert egyetlen szlovén faluban sem írtak össze az említetteken kívül vajköpülőt, vagyis nem is volt nekik ilyen dongás edényük. Azaz mégis csak valamiben köpülték a tejet, de ez a valóságban egy egyszerű kúpalakú „dézsácska" lehetett akkoriban, ezt őrizhette meg a később megismert füles vajköpülő. Feltűnő, hogy a 3-5 literes, három részes edény alsó részének szlovén neve skáfica (M. KOZÁR 1996. 108. ábrával). Ezt erősíti meg a Magyar Tájszótár szócikke is (MTSZ 1838. 94). „Dézsa: olyan edény, melyben a tejet verik, s a túrót teszik." Viszonylag kései előfordulásuk innovációt sejt vagy eszközcserét, hiszen a fordítás kis, dézsaszerű rázogatós edényt sejtet. Ha ez igaz, akkor felmerül a kérdés, hogy ki adott nevet a szlovén falvakban akkor valójában hiányzó tejfeldolgozó eszköznek, és milyen lehetett az eredeti „dézsa" formailag? Kosünta - kópic - kópicvéka Forrásainkban a szlovén tárgymegjelölések magyar nyelvterületen való elterjedésére is találhatunk példákat. A leltárakban általában, de különösen a szlovén falvakban, a gabonatároló hordók tételes felsorolását követően rendszerint egy vagy két „nagy koslntá"-t is feljegyeznek, majd a vékák és zsákok következnek. Mindez arra enged következtetni, hogy az összeírókkal együtt a kamrákban járunk. A kosünta az Őrség területéről ismert „fóp/c" 3 1-cal, „0 gabona és hüvelyesek tárolására szolgáló rozsszalmából fonott edény"-nyel hozható összefüggésbe (M. KOZÁR 1996.111. c ábra). A következetesen „nagy" jelzővel ellátott tárolóedény a valóságban is nagyobb az általánosan ismert mai formáknál, hiszen azok következetesen hordók között szerepelnek egy „nagy véká"-val együtt, ami a gabona hordókba való feltöltésére szolgálhatott. E megfigyelés alátámasztására alkalmas edényt találtunk is a Szabadtéri Néprajzi Múzeum kerített házának kamarájában, ahol csaknem ember nagyságú, Szalafőről gyűjtött, hengeres példányát szemlélhettük meg az archaikus ácsolt technikával készült, 1818-as évszámot viselő igen nagyméretű gabonatároló „szökröny"-nyel. A kosünta szó és az általa képviselt tárgy túllép a szlovén etnikai és nyelvhatáron, mivel a hagyatéki és gazdasági becsük adatai szerint Zsidán, Farkasfán, Kethelyen, Talapatakán, Magyarlakon mindenhol e néven ismertek. 1828-ban [1828.119] itt kerül először említésre „Három szapu, egy kosinta 48 xr" mellett „három szalma kópicz 30 xr". Csörötneken, Gyarmaton és Kondorfán már csak ezt a ma is közismert megnevezést találhatjuk 1828-1841 között. így tehát a „vendvidék" falvaiban ez a tárgymegjelölés nem került be a becsük korabeli jegyzőkönyveibe, noha kellett, hogy legyen „kópic"-uk. Ebben az esetben is előfordulhat, hogy 31 Ezt az edénytípust Zala és Somogy megyékben „bucsinak" nevezik (KERECSÉNYI - KAPITÁNY 2001. 30, 5). 290
