Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 34./1 – (2011) (Szombathely, 2011)
NÉPRAJZ - Illés Péter: Parasztiból utóparaszti szőlőhegyek
savaßia a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 34/1 (2011) 267-285 Parasztiból utóparaszti szőlőhegyek Az 1964-ben a termelőszövetkezetekhez benyújtott földkiadási kérelmek Vas megyében (is) egyre nagyobb megoldandó feladatokat jelentettek. A legtöbb probléma az öröklés címén támasztott földkiadási igénylésekkel volt kapcsolatos. Ezek megoldására a Termelőszövetkezeti Tanács Vas Megyei Megbízottja úgy rendelkezett, hogy a földkiadást az mgtsz-ek csak akkor engedélyezzék, ha az örökös mezőgazdasággal élethivatásszerűen foglalkozó személy. Egyes helyi ügyek a megyei végrehajtó bizottság mezőgazdasági osztályáig is eljutottak, amelyek a hétköznapokban a termelőszövetkezeti, a háztáji és az egyéni tulajdonban maradt területek körül kialakult élethelyzetek nehézségeiről tanúskodnak. A generációkat átívelő hagyományos paraszti gazdálkodási értékrend, erkölcs és az erőszakos kényszermodernizáció között feszülő ellentmondások mindennapos problémát jelentettek. A mezőgazdaság szocialista átszervezésének korszakából fennmaradt levéltári iratok bizonyos fokig betekintést nyújtanak abba a még élő hagyományos, de már utóparaszti mentalitásba, amely mereven ragaszkodott a szőlő- és gyümölcstermesztés önellátó és jövedelembiztosító funkciójához. Mindez azonban már nem igazi paraszti, hanem egy olyan parasztos közösségi hagyomány részeként működtette tovább az egykori kisparcellás paraszti szőlőhegyek földhasználatát, ami a szocialista kényszermodernizáció hatásában formálódott. Miként a politikai intézkedések hatására felszámoltatott történelmi parasztság kapcsán SZILÁGYI Miklós az utóparaszti hagyomány lényegére rávilágítva írja: „Ám a munkás lét, az alkalmazotti lét felszíne alatt (azaz: a téesz-tagként, téesz alkalmazottként való foglalkoztatás, de a „háztáji" művelése, ipari munkásként, de „kétlakiként" való ragaszkodás a kiegészítő földműveléshez stb.) a széttöredező egységes paraszti hagyomány meghatározó elemeihez való eltökélt igazodást is jelentette" (SZILÁGYI 2009. 156). Ezek voltak elsősorban a parasztgazdaságokhoz hasonlóan a személyes döntésen alapuló munkaszervezés, az idős generáció által a még korábbról hordozott paraszti erkölcsön alapuló, kéziszerszámokra és állati vonóerőre támaszkodó munkavégzés a munkáért önmagáért, továbbá az önellátás és a több lábon állás eszményeihez való igazodás, valamint a család mint jövedelemtermelő és javakat halmozó egységben történő felfogása (SZILÁGYI 2009a, 2009b). A kialakuló utóparaszti szőlő-bortermelés, de különösen a háztájiba beszámított vagy akár zártkertté minősített szőlőhegyi területeken tovább folyó családi gazdálkodás kapcsán még két hagyományos elem fontossága megkockáztatható. Az egyik az önellátás eszménye mélyén rejtekező felfogás vagy hit, amely szerint a föld, a parasztbirtok gazdájának minden szükségest képes megadni. Másrészt pedig az a gazdag érzésvilág, amely a korábbi paraszti gazdálkodásban termesztett növények, a terület-birtok és a gazda között állt fenn, és amelyre CSOMA Zsigmond a következő megfogalmazással hívja fel a figyelmet: „Az eltelepítéstől, a szaporítás különböző szakmunkáin keresztül a termés betakarításáig és a misztikus nagy átváltozás eredményeként kapott borig, minden munkára vonatkozott ez a kegyes, érzelem- és munkadús kapcsolat." (CSOMA é.n. 44-64. 50-51). Mindezek a még parasztnak született generáció hordozta mentalitásbéli sajátosságok azonban a XX. század második felének szocialista kényszermodernizációja következtében össztársadalmiig értéktelenedtek el véglegesen. A szocialista mezőgazdaság és az egyéni parasztos gazdálkodás hordozta hagyomány és mentalitás között feszülő konfliktusos helyzetekre jó példákat kínálnak a Sárvári Járási Tanács Végrehajtó Bizottsága 1964-ben hozott határozatai és azok az írásos panaszlevelek, amelyeket a felháborodott-sértett sótonyi szőlőtulajdonosok fogalmaztak meg. így eredményezhetett kényes helyzetet az a termelőszövetkezet táblájában meghagyott direkttermő szőlős terület is, amelynek felszámolását és szántóterületté való alakítását azért is rendelte el a járási tanács, mert megítélése szerint a szőlő kiöregedett, bár „felújítása külsőségben nem indokolt". A tulajdonosok a szőlőkivágásról szóló határozatot azonban megfellebbezték, ily módon az ügy a megyei tanács elé került, majd a járási tanács végrehajtó bizottságán lévő mezőgazdasági osztályon a következő indoklást adták a döntéséről: „[...] Tekintettel arra, hogy a Bizottság nem csak az egyénileg gazdálkodók, hanem a tsz. Tagoknak háztájiba visszatartott, de a tsz. Táblájában lévő és a tsz. Földkönyvében szereplő direkttermő szőlők kivágását is javasolta, így a bizottság megállapítása szerint a tsz. Tagok körében nagyfokú elégedetlenséget váltana ki, ha csak az ő háztájiként használt szőlőjük kivágását javasolnák, az egyéniek pedig sértetlenül használják tovább [- kiemelés tőlem.] [,..]." 3 7 37 VaML XXIII. 8. b. Vas megye Tanácsa Végrehajtóbizottsága Mezőgazdasági Osztályának iratai. Általános iratok. 26.958/1964. 13. f. 279
