Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 34./1 – (2011) (Szombathely, 2011)
NÉPRAJZ - Illés Péter: Parasztiból utóparaszti szőlőhegyek
savaRÍa a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 34/1 (2011) 267-285 Parasztiból utóparaszti szőlőhegyek szőlőművelési eljárásokat követve, a szőlőtelepítéshez a földet ősszel, esetleg télen 70-80 cm mélyen forgatták át ásóval, ritkábban ekével, amibe tavasszal aztán az akár 40-50 cm mély lyukakat készítették a kövérebb földdel megsegített gyökerezett vesszőknek (1. kép). A vesszőket rozsvirágzáskor nagycsomókba összekötve csíráztatták, amelyhez egy oldalt ledeszkázott gödröt ástak, ebbe rakták a venyigét, amit mohával és 10-15 cm földdel takartak, majd azt igyekezték nedvesen tartani. A szőlőültetés legegyszerűbb és egyben legarchaikusabb módja volt, ha a frissen szántott földbe méter sortávolságban karót vertek, majd az így nyert lyukat iszappal töltötték fel, és ebbe beledugták a szőlővesszőt, aztán vizes földet tettek rá, végül körültaposták. Ehhez a művelethez az 1920-as évektől fa és vasfúrót használhattak. A két világháború közötti időszaktól kezdték csak az oltást alkalmazni, mint például a „zöldoltás", a „hasításos" vagy a „kecskekörmös" oltás. A vadalanyba oltásról a következőket mondták el Gősfán (ma Zala) DÖMÖTÖR Sándornak 1953-ban: „[...] Zöld oltással piros héjú burgundit vad alanyba oltanak júniusban. A venyigét iskolában nevelik egy 2. kép. Szőlőkötözés „szóga" segítségével. Petőmihályfa. 1955. SNF 1811. (Fotó: Dömötör Sándor) Fig. 2. Farmhands binding grapes. Petőmihályfa. 1955. SNF 1811. (Photo: Sándor Dömötör) évig. A vad gyökeret elültetik és 2-3 évig nőni hagyják. Ezt tavasszal elültetik és júniusban oltják. A következő évben már terem, némelyik mindjárt fél litert. Mindenkinek van vad szölleje, külön vad telepe van mindenkinek. Régebben 4-5 méteres oszlopokat ástak le és drótot húztak körülöttük ernyőszerűen. Erre futott fel a vadszőlő. Ezeket a hajtásokat gyökereztették és iskoláztatták. Lehet frissen is oltani, fás oltással is, de itt ezt nem alkalmazzák, csak Szentgrót [ma Zalaszentgrót, Zala megjegyzés tőlem] vidékén. Ribália, Portálisz, meg még egy fajta a vadszöllő, amit használnak. Házaknál lugasnak szokták használni a vadszöllőket. [...]" 2 4 A szőlőszaporítás, pótlás közismert módja volt a márciusban-áprilisban végzett „döntés", amikor az eredeti tőkén meghagyott egyik szálat a tőke mellett a földbe takarták, hogy csak egy-két szem álljon ki. A családi munkaerőre támaszkodó szőlőmunkák rendesen tavasszal kezdődtek, a nyitással és a metszéssel, majd az első kapáláskor a sorok között a földet felhúzták „bakhátra". Az általánosan a vidékre jellemző, egymástól minden irányban egy méterre ültetett alacsonyművelésű tőkéket karózták, illetve két-három szemre metszették. Kopaszmetszést csak az öreg tőkéken alkalmaztak, a gyalogtőkének meghagyott szőlőn később a hajtásokat a szél ellen egyszerűen felül összekötözték. A szőlőkötözéshez a hársfa, akácfa kéreg alatti héját használták, de elterjedt volt a réti sás és a zsúpszalma is, amit még kötözés előtt áztattak, esetleg a kenderkóc. Akárcsak a Délkelet- és Délnyugat-Dunántúl jobbágyparaszti szőlőiben sok helyen, a nyirkos szalmával kötözést az Y-formájú, villaelágazású „szógá"-nak nevezett eszközzel segítették (2. kép), amit a kötöző ember mindig maga elé szúrt le a földbe, és erről húzta le azt a néhány szál szalmát, amit aztán ujjára tekerve vetett át a karón (CSOMA 1994-1995. 183). 2 5 Később, a XX. század második felétől a boltban árusított raffia mint kötöző anyag is elterjedt. A XIX. század végétől a „növényi betegségek" elleni (peronoszpóra, szürkerothadás, lisztharmat) évi két-három permetezés többnyire csak a férfiak munkája volt, amit meszes vízzel kevert kékgáliccal 24 SNA 221. IV. Néprajzi gyűjtés 1953-ban. Vasvár és környéke. Gazdálkodás. Kézirat. 1953. 25 SNA 1118. Király Imréné: A nagymákfai szőlőhegy története. Kézirat. 1978. 271
