Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 33. – (2010) (Szombathely, 2010)
NÉPRAJZ - Brauer-Benke József: A frikciós dobok története és típusai
BRAUER-BENKE József caccarella, aminek „hasmenés" a jelentése és a nyárvégi ünnepség a piedigrotto kísérő hangszere. ( POM ETTI 1891. 70) A hangszertípus legkorábbi olaszországi ábrázolása a 18. századból T. Duclére „La Tarantella" című festményéről ismert. Szintén a 18. század elejéről 1722-ből származik Filippo Bonanni jezsuita szerzetes „Gabinetti Harmonico" című írása, ahol a cupo-cupo elnevezésű pálcával megszólaltatott frikciós dobot a borkészítésnél a szőlő taposásakor, mint ritmus hangszert használják (BONANNI 1722. 121). Mivel Kretzenbacher szerint olasz nyelvterületen a hangszertípusnak a 18. század előtt nincs nyoma, Leopold Schmidt elméletére hivatkozva valószínűsíti, hogy a pálcával megszólaltatott frikciós dobok spanyolsziciliai-nápolyi megjelenése a mór-arab közvetítésnek köszönhető (KRETZENBACHER 1966. 83). Viszont ennek ellentmond az a tény, hogy a mór-arab nyelvterületen az eddigi adataink szerint nem ismert ez a hangszertípus. Olaszország észak-nyugati részén a rétoromán nyelvet beszélő Friuliában a pálcával megszólaltatott frikciós dob elnevezése a gudu-gudu (PERUSINI 1945. 11). A gudugudu frikciós dobot az énekes újévi adománygyűjtés kísérő hangszerének használják. A Friuliával szomszédos Szlovéniában több elnevezése ismert a pálcával megszólaltatott frikciós dobnak. Szlovénia észak-keleti részén az elvezés a vugas vagy vugac (KRETZENBACHER 1966. 77). A vugas az újévi adománygyűjtő énekes köszöntés a kolednice kísérő ritmus hangszere, amely felépítését tekintve disznóhólyaggal fedett kisebb fazék, és a membránba kukoricaszár pálcát erősítenek. Alsó és Fehér Krajinában a legáltalánosabb elnevezés a gudalo-dudalo (MAROLT 1954. 19). A hangszertípus a Vinisko kolo Zvezda néptánc kísérő hangszere. A hangszertípus izgató, szinkópált hangja segíti a táncosok extázisba esését. Szlovéniában a FelsőMuravidék déli részén a pálcával megszólaltatott frikciós dobok elnevezése a duda (NOVAK 1947. 53). Kretzenbach tanulmányában az ADV kutatásaira reagáló magyar néprajzi kutatásokra hivatkozik, amelynek során 1932-ben, a Dunántúl területén 170 községben végeztek kutatásokat. Ennek eredményeként kimutatták, hogy a maszkos alakoskodó regős ének kíséreténél frikciós dobokat használnak, amely Kretzenbacher szerint „bikának nevezett bőgő fazék" (KRETZENBACHER 1966. 69) Kretzenbacher téves adatát M. de Ferdinandy: Mythologie der Ungarn. 1966-ban Stuttgartban megjelent munkájából idézi és amely téves adatot más kutatók is átvettek. A tévedést valószínűleg a Magyar Népzene Tára regőléssel foglalkozó II. kötete jegyzeteinek valamely téves fordítása vagy értelmezése okozhatta. Az MNT II. kötete 790.jegyzetében olvasható szöveghű leírás szerint: „Ma négyen járunk, régen heten köllött járnyi. Akkor háromma több vót, mer az egyik bika vót, aki morgott a sóért, a másik a macska vót, aki nyávogott a szalonnáért, aztán azt mondta-Ha nem annak a szalánnát, kibököm a gerendát.-a harmadik a kany vót." (KERÉNYI 1953,1155) Az MNT II. kötetében Zala-Söjtörről 1898-ból való lejegyzés 796-os jegyzetében a regölésnél „ a bika bömböl és láncosbotot zörget" (KERÉNYI 1953.1156). Az adatok figyelembe vételével jól látható, hogy regölésnél a „bika" nem egy hangszertípus, hanem az egyik maszkos alakoskodó elnevezése. A félreértéshez még hozzájárulhatott a táltosok ismert bika alakban való küzdelme is, amelynek eredményeképp a német szakirodalomban megmaradt a dunántúli pálcával megszólaltatott frikciós dob téves elnevezése. Kretzenbacher ezért nem tudta az általa pannóniainak nevezett frikciós dobokat megfelelően rokonítani a szomszédos népek frikciós dobjaihoz és a hangszertípus terjedési irányát Pannóniából a cseh-morva nyelvterület felé vagy a Keleti-Kárpátok felé valószínűsíti (KRETZENBACHER 1966. 94). Viszont a cseh-morva területen ismert bukac a frikciós dobok más típusával, a hajlékony szárral megszólaltatott frikciós dobokkal rokonítható. Sebestyén Gyula az Ethnographia 1900-as évfolyamában írott cikkében rámutat arra, hogy erősen kérdéses, hogy a frikciós dob hangszertípust melyik szomszédos néptől vettük át, és az átvétel irányát csak akkor lehetne teljes bizonyossággal megállapítani, ha a tárggyal együtt az idegen elnevezés is átkerült volna hozzánk (SEBESTYÉN 1900. 441). Az adatok áttekintése egyértelműen arra mutat, hogy a Dunántúlon a pálcával megszólaltatott frikciós dobok elnevezése jellemzően a „duda". Szintén érdemes figyelembe venni, hogy a duda szavunk a Történeti Etimológia Szótár szerint valószínűsíthetően délszláv eredetű (TESZ 1967. 681-682). Diószegi kimutatta, hogy a termés és bőségvarázsló alakoskodásban a regőlésben, a refrén őrzi az ősi sámánhagyományokat és erősen elkülönül a nyugati típusú évkezdő énekektől (DIÓSZEGI 1996. 417). Viszont a honfoglaló magyarság a szomszédos népek körében gyakorolt kolindákat megismerve és annak elemeit átvéve, az eredeti sámánisztikus szertartás összeolvadt az Európa szerte ismert napfordulón végzett bőségvarázslással. Sebestyén Gyula a Magyar Népköltési Gyűj262
