Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 33. – (2010) (Szombathely, 2010)
NÉPRAJZ - Illés Péter: Paraszti szőlőhegyek elfeledett táji, épített és tárgyi öröksége a Hegyhát és Farkas-erdő vidékén
ILLÉS Péter se kapcsán is említést érdemelt, minthogy „benne a bor nem peshedt meg" (VAJKAI 1999. 11-62. 26). Hasonlóan szerte a Közép-Dunántúlon elterjedtek voltak egykor a híres veszprémi egy fából kivájt és esztergált facsutorák (ÉBNER 1932. 81-83), melyeket nem csak a gazdák használtak, de a szőlőben dolgozó munkásokat is ilyen ivóedényekből itatták (15. kép). Akárcsak más borvidékeken a facsutorákat bőrrátéttel díszíthették, bőrkantárral kezesebbé téve (16. kép). A kis mennyiségű bor szállításának hagyományos eszközeiként használták szintén a kis kézi hordócskákat is (17-18. kép), melyek fogantyúval ellátott, vasabroncsos, dongás faedények voltak (NAGY 2009. 79-93) A felszíni szőlőgazdasági építmények a borkészítés, a bortárolás és a vele összefüggő borkezelés helyszínei voltak elsősorban. A külső hőmérsékletingadozások ellen a tető héjazatához rozsszalmából kötött zsúpot használtak, melynek igen kedvező a hőszigetelése. A szőlőhegyi épületeket körbe, főként a végfalaknál és az oldalakon széles ereszekkel építették, ami az esőtől és a széltől védte a falazatot, illetve a szőlőhegyi kaszálók itt tárolt szénáját (GAZDA 1968. 543-556. 548). A kezesjószágok takarmánya a pincehelyiség szigetelését, állandó hőmér21 MOL P. 275. Festetics es. It. 82. cs. 102/a 76-77. f. 22 SNA. 1525. Király Katalin: Az oszkói szőlőhegy története. Kézirat. 1985. 15. kép. Csutora. Csehi. SM. N. 58.499.1.1-2. (Fotó: Móricz Péter) Figure 15. Canteen. Csehi. SM. N. 58.499.1.1-2. (Photo: Péter Móricz) sékleten való tartását is segítette, óvta a bort fagyveszély ellen. A hegybéli hajlékokat igyekezték a köréjük ültetett gyümölcsfákkal is megvédeni, melyek lombozata nyáron árnyékot adott, télen áteresztette a meleg napfényt, és egész évben a szél erejét gyengítette. A hegybéli gyümölcsfákat az adásvételekhez vagy az örökség megállapításához szükséges becsük, vagyis a falu és hegybéli helység elöljárósága által hitelesített összeírások is vagyonként kezelték. Egy ilyen részletes leltárt készítettek Felső-Oszkón (ma Oszkó, Vas) 1839-ben Varga István hagyatékáról, 2 1 akinek a szőlőhegyben présházas borona pincéjét akkor 160 Ft-ra becsülték, a benne lévő „óvitt" prést 32-Ft-ra, egy 6 2/4 akós boros hordót 5 Ft-ra, egy más 5 akós boros hordót 4 Ft-ra, három másik rossz boroshordót 2 Ft-ra és egy tiszta sajtárt 30 xr-ra. A szőlőhegyi telekhez tartozó összeírt gyümölcsfák pedig a következők voltak: egy „tüskés körtväfa" 6 Ft, egy „só körtváfa" 3 Ft, három termő „oltovón/' 1 Ft, egy elszáradt almafa 1 Ft 15 xr, két rossz „oltovón/' 2 Ft, egy oltott „tser esnyafa" 3 Ft, egy kis „piros alma" oltvány 2 Ft, egy „fehér pogótsal mafa" 4 Ft, egy „tüskés körtvél fa" 3 Ft 30 xr, egy „fehér pogótsal mafa" 5 Ft, egy nagy termő jó „sózófa" 10 Ft, egy „tsőkóny körtváfa" 4 Ft, két jó „oltovóny almafa" 5 Ft, kWenc „növendék szil vafók" S Ft. A telekhez tartozó fél hold szőlőt kaszálójával együtt pedig 450 Ft-ra becsülték. Ugyan a vagyonösszeírásokban soha nem említik, de a XIX. század végén - ha nem jóval korábban - már elterjedtek az érő gyümölcs őrzését segítő, szőlők között póznára felállított szélkerekes kereplők, vagyis madárijesztők. Szerte az ország bortermő vidékein, szőlőtermő területein, szintúgy a Hegyhát környékén 2 2 használták a nagy méretű, kifeszített nyeles zászlóhoz hasonlító kézi bordás kereplőket is, vélhetően akárcsak a római katolikusok nagyböjtjén csattogtatott kalapácsos kereplőket, melyek vadriasztásra, madarak ellen készített változata volt tulajdonképpen a szélkereplő (MÓD-SIMON 2002. 81-83). A tárgy korabeli közismertségét mutatja a Hegyhát vidékén egy 1906-ban Telekesről a szombathelyi 248
