Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 31/2. (2007) (Szombathely, 2008)

Kiss Gábor - ZÁGORHIDI CZIGÁNY Balázs: A vasvári ispáni sáncvár

A már hivatkozott Szentgotthárd-Pápoc út mellett, a kapu és a vár között, a Szent Mihály (eredetileg plébánia-) templom és a vár közötti piactérré szélesedő utca mellett jött létre még a XI. század folyamán a váralja település, a suburbium, ahol családtagjaikkal együtt a várnépek laktak (10. ábra). Ezt a szóban forgó területet nevezték 1217-ben civitas-nak, ahol a vasvári várnépek laktak. Annak ellenére, hogy régészeti feltárás ez idáig még nem történt, ez lehet Vasvár területének legrégebbi lakott része. Minden bizonnyal 1242-ben a települést a tatárok földig rombolták, és ez a tény adott lehetőséget arra, hogy a vasvári társaskáptalan rövidesen birtokai közé sorolhassa. Elfoglalásának ténye az 1217. és 1334. évi határjárás, továbbá az 1254-es oklevél adatainak összevetéséből következik (KlSS és Z. CZIGÁNY 2001; Kiss 2003: 537-552) A tatárjárásig még biztosan működő várban állt épületekről igen keveset tudunk. Az egyetlen, biztosan maradandó anyagból emelt épület a Szűz Mária- vagy Nagybologasszony-templom volt, amely — a párhuzamok alapján eredetileg a győri püspökség Vas megyei részének egyházi igazgatását végző főesperes egyháza volt. Az 1118. évi események következtében ez olyannyira megsérült, hogy amikor a XII. század közepe táján sor került a vasvári társaskáptalan megalapítására — amelynek prépostja egyben a főesperesi feladatokat is ellátta - annak számára a Szent Mihály-templomot jelölték ki. Ily módon a két templom eredeti funkciója felcserélődött és a vártemplom lett az új plébániatemplom. Bizonyára ettől az időtől kezdtek temetkezni köréje. A tatárjárás idejére renoválhatták, de ekkor a várral együtt újra komoly károkat szenvedett. Később, az 1270-es években, IV. (Kun) László (1272-1290) és a Kőszegek, vagy 1289-1291 között, Habsburg Albert osztrák herceg (1283-1298) és a Kőszegiek, illetve később III. András király (1290-1301) közötti háborúskodások során újra megsérült. A XIII. század végén ugyanis egy Chende nevű vasvári polgár végrendeletében malmát (illetve ennek jövedelmét) a templom romjainak újjáépítésére hagyta. 1362-ben a város a még mindig romos (vagy újból azzá vált) templomot már alapjaiból akarta újra felépíteni. E költségek fedezésére a szóban forgó malmot is eladták. Az akkor elkészült új épület falait a ma álló temetői (azaz a diósi) templom rejti, amely hivatalosan máig a város plébániatemploma. Erre a célra azonban 1690-től ideiglenesen, 1740-től pedig véglegesen a domonkos kolostor Szent Kereszttemplomát használják (FEHÉR 1942: 238-239). Mint ahogy Sopronban is a várban volt a királyi sólerakat és a sópiac (SZENDE 1994: 607), úgy szinte biztos, hogy a királyi monopóliumok körébe tartozó só megőrzését és kiosztását végző vasvári sóraktár is jól őrzött helyen, a várban volt. II. András egyik 1233-ban kelt egyik oklevelében hallunk róla, amikor megtudjuk, hogy a szentgotthárdi ciszterek részére évente kétszer (június 24-én és augusztus 20-án) itt adják ki két részletben a nekik járó összesen 20000 darab nagy sótömböt (UB I: 146, 98. szám).