Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 26. (2001) (Szombathely, 2002)

Söptei István. Sárvár-vidéke és a Kemenesalja a polgári forradalomban

S AVARIA 26 (2001) meg. Kezdtek bennünket ismét félteni, erre mutatott az is, hogy a porkoláb ismét sűrűbben járt-kelt sorainkban, s majd ott ügyelt föl, ki mit hozat az ismeretlen ordonánccal a közeli csárdából. A délutánok rendesen még lassabban, még keservesebben teltek, mihez itt a környék egyhangúsága is járult, s a szemszöglet, amely köztünk és a Ság orma közt délelőtt megalakult, délután sem látszott megváltozottnak, azzal a különbséggel, hogy reggel mi jöttünk kelet felől, estefelé meg ő látszott távozni kelet felé. A pomázi atyafiak azalatt oly ügyesen vitték a szótagonkénti közlés mesterségét, hogy mire szombaton délután bevonultunk Sárvárra, annyi töredék volt már a jánosházi talányból megfejtve, hogy alig vártuk a ma-gunkra maradás óráját, amelyben azzal kecsegtetők magunkat, hogy ma meg lesz fejtve az egész. Sárvárt kastélyszerű úri lak felé tereltek. Sok nép volt az utcán, és szombati nap lévén, a sárvári nagyszámú izraelita népségnek különösen női része virított már messziről kifeszített napernyőivel, tollas kalapjaival, s tarka színű kendőivel. A kastély kapuján bevonulván, elestünk e látványtól is, és midőn némelyikünk a várpalotaihoz hasonló fogadtatás reményével merte magát kecsegtetni, vajmi hamar kiábrándult, nem látván és nem hallván a lépcsőzeten és a tág folyosókon egy élőlényt sem. «Apácák laknak most itt.» Ez volt a kiábrándító hír, amely igaznak bizonyult. Betuszkoltak egy-egy csupasz terembe, amely csak azért tetszett terem nagysá-gúnak, mert egészen üres volt. Elhelyezkedtünk hát a padlón, amin telt. Estére szabad volt hideg ételt és italt hozatni. Majd behordták néhány kéve rozsszalmát, de már lepedőt itt hiába vártunk, hiába kérettünk. Itt azután összeállíthattuk a jánosházi talány megfejtésének töredékeit, s amin egész nap gondolkozánk, azt elmondhatom egypár szóval. Szombaton reggel Jánosháza elöljárósága és többen az úgynevezett értelmiségből megjelentek a minket kísérő kapitány előtt, és a csekély távolságban álló sokféle fegyverzetű néptömegre való mutatással követelték, adja. ki nekik Magyarország volt első miniszterelnökét, gróf Batthyány Lajost, akiről tudják, hogy fogva ide hozták, és ki tudja, hová akarják hurcolni; nemkülönben adják ki nekik a többi gróf urakat és a velük lévő többi foglyokat is. A kapitány már előre tudta, mire készül, s ahhoz képest intézkedett volt. Kihívatta azután a főszemélyt, s rövid szóval, de fennhangon, hogy minden körülálló megérthette, felkérte a grófot, nyugtassa meg az elöljáróságot az-zal, hogy a foglyok közül, amíg ő őrködik fölöttük, egyiknek sem görbül meg egy haja szála sem, s utóbb is a bíróság fog látni törvényt fölöttük; ő meg van bízva a legszigorúbban őrködni fölöttünk, de egyúttal kötelességévé tették minket egyenként és összesen elszállítani rendeltetésünk helyére «élve vagy halva». Középút nincs. «Amint látom - mondta végül -, van akkora tömeg együtt, hogy minket, katonákat összemorzsolhatnak, de ünnepélyesen esküszöm, hogy a foglyok közül élve egyik sem fog menekülhetni, s mi drágán fogjuk eladni életünket. Ez kötelességünk!» Erre aztán előrelépett a tornác korlátfalához gróf Batthyány Lajos, s eleinte kissé remegő, de egyre szilárduló hangon kérte az elöljáróságot, vegyék fontolóra a kapitány úr nyílt szavait. Ö maga nem fél a fölötte ítélendő bíróság ítéletétől, s azt hiszi, úgy éreznek egytől egyig többi fo112