Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 26. (2001) (Szombathely, 2002)

Söptei István. Sárvár-vidéke és a Kemenesalja a polgári forradalomban

SÖPTEI ISTVÁN: Sárvár-vidéke és a kemenesalja a polgári forradalomban házai kocsma udvarában szabad volt a szekerekről leszállni és körülnézni, hová terelnek be éjszakára. Jutott födél, négy fal, jutott szalma, s ennél több ilyen helyen alkalmasint fényűzésnek tetszhetett volna. Valahogy elhelyezkedtünk, valahogy leheveredtünk, s valahogy aludtunk is. Az a Komárom, bár átadását nem hitte egyikünk sem, mégis elég bő anyagot szolgáltatott a gondolkozásra. A reggeli sem volt különb a vacsoránál, száraz kenyér s bögre víz, és rá szivarfüst! Indulásra készen álldogálánk álmokat hüvelyezve, s íme midőn azt néztük, mikor nyílik már az ajtó, nemcsak ajtót nem nyitottak, hanem a tornácra nyíló ablakainkra is kívülről rázárták a fatáblákat. «Mi az ördög!» volt az általános meglepetés első kitörése. Hang után kelle eligazdonunk, hogy azokkal válthassunk szót, akik leginkább érdeklének. Már csak a keresztnevek voltak használatban, s a testvéri «te» járta szélűben. Látni nem láthatván semmit, fülelni kezdtünk. Nem tudtuk elképzelni, hogy mi van folyamatban. Zűrzavaros hangok morajából lehetetlen volt egyetlenegy érthető szót kikapni. Alagútban mindig hosszúnak látszik a perc; kínos bizonytalanságban még hosszabb. Mintha tűkön álltunk volna, s még a tegnapi kapituláció híre is fölmerült a találgatások végtelen sorában. Végre megnyíltak a táblák, és rá az ajtó, amelyen egymás után kitolulva nem láttunk egyebet, mint a kész szekereket és kocsikat, s a szélesre nyíló kapuszárnyakon át valamivel több kíváncsi népet, mint máskor, ámbár kíváncsiakban sehol sem volt hiány. A lejátszódott jelenetről s azok jelentőségéről csak apránként, s csak jóval utóbb kaptunk értesülést. így hát a meg nem fejtett talánnyal magunk előtt fordítánk hátat a Bakonynak és Somlyónak, és kezdtük Vas vármegyét méregetni ökreink nagy keservére. Amint eddig a Somlyó alatt vitt utunk, most betértünk a Ságaljára. Ez korántsem oly festői, bár magasabb, mint a Somlyó, sok apró község csaknem egyszínű, egyalakú és egyhangú határán döcögnek szekereink tovább. Az ökörhajtókkal beszélgetni meg volt tiltva, s a kölcsönös ismeretlenséggel járó bizalmatlanság első napjaiban a tilalmat tekintetbe is vettük. Arra volt a porkolábnak gondja, hogy ugyanaz a három katona, amely szekerenként velünk foglalt helyet, legalább mindennap más háromnak adjon helyet, ők ismét más-más szekérre jutván, hogy valamiképpen meg ne ismerkedjünk, s a jámbor halicsi [galíciai] bakát, akivel beszélni is alig tudtunk, meg ne vesztegessük stb. stb. De az ökörhajtót nem lehetett cserélni, s hétfő óta szombatig volt elég idő arra, hogy kölcsönösen bizalom támadjon, amelyet apró lekenyerezések részünkről, egy-egy szivarvég, egy-egy korty a butykóból vagy a veszprémi kulacsból, egy falat sajt vagy szalámi a bakakenyér mellé, s hasonló apró szolgálatok az ő részükről csakhamar bizalmasságig érleltek. Mi megértettük őket, amikor ökörnógató káromkodások színe alatt egy-egy tényt mondtak el telegrami rövidséggel; megértettük őket, amikor látszólag ökreikkel beszélgettek, s nekünk szóltak egy-egy félmondatonként egyszerre, amelynek azután több hasonló félmondatban megvolt a folytatása. Délben ugyan még egyikünk se tudta, miért zárták ránk Jánosházán az ablaktáblákat, de gyanítottunk valamit, s a gyanút megerősítette az, hogy etetni ismét leterelték a karavánt az út melletti legelőre, ahol még vizet sem lehetett kapni, s az ökröket is egy távoli árokból hozott állott vízzel itatták ill