Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 24/3. (1997) (Szombathely, 1997)

Zoffmann Zsuzsanna: A Dunántől őskori népességének embertani vázlata

SAVARIA A VAS MEGYEI MÚZEUMOK ÉRTESÍTŐJE SZOMBATHELY 24/3 (1998-1999) PARS ARCHAEOLOGICA 1999 ÚJABB ADATOK A NYUGAT-DUNÁNTÚL ŐSKORÁNAK KERESKEDELMI ÉS KULTURÁLIS ÚTVONALAIHOZ BÁNFFY ESZTER MTA Régészeti Intézet Budapest Ha a Nyugat-Dunántúlon húzódó kereskedelmi útvonalakról esik szó, nyilvánvalóan először a római korban délről, az Adria-vidékéről észak felé húzódó borostyánút jut mindenki eszébe. Ma már az is ismeretes, hogy ilyen, régiókat összekötő útvonalak korábban, az őskorban is léteztek, a későbronzkori-koravaskori „városok" közötti élénk kapcsolatok bizonyított tények (MISKE 1908; РАТЕК 1993, ILON 1996). Hasonló útvonalakat az őskor idősebb szakaszában, az újkőkorban és a rézkorban szintén feltételezni lehetett, jóllehet a rendelkezésre álló adatok szűkös mennyisége nem tette lehetővé a bizonyítást. Legújabban három délnyugat-nyugat-magyarországi területen végzett kutatásaink alapján két korszakban is új adatokat találtunk az ilyen, a Zala-Kerka-Rába völgyön át húzódó kulturális-kereskedelmi csatornák létéről. 1995-ben négy éves mikroregionális kutatási program keretében kezdtük vizsgálni az ország egyik legnyugatabbra fekvő vidékének: a Lenti-medencének egy részét, a Kerka folyó völgyét és környékét. Településtörténeti rekonstrukciós kísérletünk már a harmadik a hasonló dunántúli vállalkozások sorában. Az előzmények közismertek: a Délnyugat-Dunántúlon 1979-ben kezdődött a munka. Először a Kis-Balaton ökológiai rekonstrukcióját megelőzően a Somogy és Zala Megyei Múzeumok régészei a MTA Régészeti Intézet néhány munkatársával együtt éveken át mentette meg a mocsaras terület régészeti emlékeit a pusztulástól. Az őskorra, különösen annak idősebb szakaszára vonatkozóan különösen sok alapvetően új ismeretet hoztak e leletmentések. A Starcevo-kultúra szállásterületén - ekkor így gondoltuk még - kívül eső területen a középső neolithikus Dunántúli Vonaldíszes Edények kultúrája csupán szórványosan fordult elő (M. VIRÁG 1996). A Lengyeli-kultúra, amely kitölti e területen a késő neolithikumot és a korai rézkort, Balatonmagyaród-Hídvégpusztai, körárkos településével hatalmas meglepetést okozott, hiszen nemcsak a magyar földön korábban nem létezőnek gondolt körárok miatt, hanem azért is, mert az árokban és az objektumok egy részében a kultúra egészen késői, festetlen fázisának leletei kerültek napvilágra. Ez a leletegyüttes indította el a nyolcvanas évek derekán a terület kora- és javarézkorának kontinuus fejlődéséről szóló elképzeléseket, amelyek később másutt is megerősítést nyertek (BÁNFFY 1992, BÁNFFY 1996a és b). A javarézkori Balaton-Lasinjakultúra népessége ugyanolyan terepviszonyokat kedvelt, mint a lengyeliek: lelőhelyeik egymás szomszédságában helyezkednek el (BÁNFFY 1985; 1986). Ezt követően, 1986 és 1994 között egy ettől nyugatabbra fekvő területen, a Hahót-völgyben térképeztük fel az emberi élet lehetőleg minden nyomát az elmúlt hét évezredben, amióta csak megtelepedett e vidéken. (A Régészeti Intézet kutatóinak és a Zalaegerszegi Göcseji Múzeum munkatársainak munkájáról szóló értékelést, a terepbejárások, a neolithikus, rézkori, korabronzkori, rómaikori, Árpád-kori és késő középkori ásatások eredményeit 1996-ban két vaskos kötetben, az Antaeus 22-es és 23-as számában tettük közzé - német és angol nyelven.) A Hahót-völgyi adatok azonban - a Kis-Balatonnal való szomszédság ellenére - több szempontból is más képet mutattak az újkőkor és a rézkor településtörténetéről. A Hahóti-medencében sem az alacsony folyó- és patak-teraszokon, sem pedig a lankás, észak-déli dombhátakon nem akadtunk a DVK legcsekélyebb megtelepedésének nyomára sem. Ebből akkor arra következtettünk, hogy kívül kerültünk már nemcsak a kora neolithikus dunántúli Starcevo, hanem a vonaldíszesek szállásterületén is. A Lengyeli-kultúra népessége azonban sűrűn meg-