Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 24/3. (1997) (Szombathely, 1997)
P. Fischl Klára: Mártély-Szegfű. A Perjámos-kultúra szerepe a Dél-Alföld vegyes rítusú temetőiben
SAVARIA 24/3 (1998-1999) PARS ARCHAEOLOGICA A koszideri korszakban a kultúrák közötti kapcsolatok szorosabbá válása, és ezáltal etnikai keveredése toposzként terjed a kutatásban. Ismeretes számunkra azonban, hogy a teljes középső bronzkor folyamán szoros kereskedelmi kapcsolatok kötötték össze a Kárpátmedencében élő csoportokat. így tehát szorosabbá váló kapcsolatokról nehezen lehet szó, inkább úgy kellene megközelíteni a kérdést, hogy az eddig szigorú szabályaikhoz ragaszkodó és ilyen értelemben zárt közösségek váltanak. Váltanak fémművességükben (ún. koszideri típusú fémleletek), kibővítik kerámiaművességük forma és motívumkincsét és váltanak temetkezési rítusukban is. Ez figyelhető meg a bodrogszerdahelyi füzesabonyi alapkarakterű temetőben is, ahol a csontvázas rítus mellett a hamvasztásos elem jelenik meg (POLLA I960) 25 . E változások természetszerűleg könnyebben lezajlanak a kultúrák peremterületein élő csoportoknál. A lazább-szorosabb kapcsolatok helyett tehát inkább a zártabb-nyitottabb ellentétpárt használnám e korszak jelenségeinek rekonstruálása folyamán. A vatyai temetőkben megjelenő csontvázas rítus hátterében lehet feltételezni egy új kulturális-etnikai csoportot, de ez semmiképp nem a Perjámos-kultúra. E temetkezések rendszerükben nem különülnek el az urnás temetkezésektől 26 , ami kevésbé támasztja alá egy új népesség betelepedését. A kevés melléklet esetleg egy társadalmilag alárendelt csoportot is jelenthet, ez esetben azonban hiányzik a vezetőréteg, mivel a többi sír mellékletadásban egységesnek tűnik. A Mártély-Szegfűi temető esetében a temetőrekonstrukció során felvázolt két lehetőség tehát csak részben egyezik az imént tárgyalt vatyai temetőkkel. Az egyik esetben egy korai perjámosi temető felhagyása után, egy koszideri korú vatyai temetővel számolhatunk e területen, melyben az átalakult vatyai ízlésvilágnak megfelelően, de vatyai rítus szerint szerepel a szilvamagos szájú edény urnaként (XIII. sír). A másik esetben egy perjámosi alaplakosságú temetőt találunk ahol a csontvázas rítusú sírok egyértelműen e kultúrához köthetők. E perjámosi temetőben aztán megjelennek vatyai melléklettel hamvasztásos-urnás rítusú sírok, melyek magyarázta lehet egy kisebb vatyai csoport átköltözése a koszideri időszakban, vagy e határterületen a két népDunaújvárosban, Baracska-Nagyhalompusztán, Tápióbicskén (BÓNA 1959, 231; 1992, 36), Kiskunmajsa-Kőkúton (BANDI 1969, 59), Kelebián, Dunaújvárosban, Izsákon és Rácalmáson (VICZE 1992, 95). E rítusnak a Gerjen-csoportból való levezetését (BÓNA 1975, 113) nem tartom indokoltnak (lásd 21. lábjegyzet). 25 Az uj rítus megjelenésének oka itt is valamilyen történelmi esemény következménye lehet. Ez esetben nem szabad elfelejteni, hogy mind a csanyteleki mind a kelebiai temető esetében csak a temetkezési hely egy része lett feltárva, így minden a sírok helyzetéből levonható következtetés téves is lehet. csoport házassági kapcsolatai. 27 Láttuk, hogy a mártélyi temetőnél nem rekonstruálható a kevés adat miatt az a folyamat, melynek során az eltérő rítusú sírok egy temetkezési helyre kerültek. Sajnos csak tipológiai alapon, de feltételezni lehet, hogy a dunakeszi temetőben több kultúrához tartozó népesség egy helyre való temetkezése - ilyen módon e kultúrák lakosságának egymás életére való hatása - történhetett. Minden bizonnyal így van ez a battonyai temető esetében, ahol igazolni lehet a formák és rítusok kevert jelenlétét. Ez esetben az a feladat van még hátra, hogy antropológiai és szociológiai kutatásokkal kiegészítve e vegyes anyagú temetők benépesülésének folyamatát rekonstruáljuk. A csanyteleki, kelebiai és Csongrád környéki temetők esetében a csontvázas sírok jelenlétét nem lehet egyértelműen a perjámosi népesség fizikai jelenlétéhez kötni. A csanyteleki temetőben a szórthamvas rítus és e rítusú sírokban megjelenő inkrusztált díszű leletanyag dunántúli eredetű népesség jelenlétét látszik igazolni. Mindez nem biztos a kelebiai temető esetében, ahol a mészbetétes díszű edényeket vatya rítus szerint alkalmazták, vagyis az is elképzelhető, hogy importként e területre került tárgyakat használtak fel a temetkezések alkalmával. Nagyobb a valószínűsége azonban annak, hogy itt is betelepülő és eredeti formaés motívumkincsüket már részben átalakított dunántúli kulturális csoportok hagyatékával állunk szemben. E cikknek a Vatya-, Perjámos-kultúrák között felmerülő bizonyos típusú kapcsolatok vizsgálata volt a célja. A vegyes rítusú temetők tanulmányozása során azonban bizonyos mészbetétes díszítésű kerámiaformák és ezzel együtt egy dunántúli eredetű népesség jelenléte bizonyítottá vált a térségben. E népelemek hagyatéka nemcsak temetőkben található meg - ahol a rítus miatt még szembeötlőbb - hanem telepleletekben is (Baks, Alpár). Az említett esetekben helyi nyersanyagból készült, a dunántúli motívumkincstől részben eltérő anyag is megjelenik, mely a két kultúra lakosságának helyi összeolvadási folyamatát támasztja alá és nem a Szeremle kultúra importtevékenységét. A Duna-Tisza köze déli részének és a Tiszától keletre levő területeknek e korszakban megjelenő mészbetétes díszű áruit a Szeremle kultúrához kötötte, annak importtevékenységének tartotta a kutatás (önálló lelőhelyek: BANDI - KOVÁCS 1970, 28; 1974, 97-102 és importok: BANDI - KOVÁCS 1970, 30; 1974, 103104; SZÉNÁSZKY 1977, 37). E nézet önmagát cáfolta meg Szénászky Júlia munkájában, ahol a Csongrád környéki temetőkből előkerült mészbetétes tárgyak tipológiai párhuzamainak összegyűjtése során egyetlen „valódi", a Szeremle kultúra elterjedési területéhez Véleményem szerint az első rekonstrukciós kísérlet, vagyis a kétféle leletanyag közötti töréspont és eltérő alapnépesség jobban beilleszthető a terület bronzkori fejlődésének máig ismert vonalába. 222
