Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 24/3. (1997) (Szombathely, 1997)

Szathmári Ildikó: Adatok a kora bronzkori makói kultúra kérdéséhez

SAVARIA 24/3 (1998-1999) PARS ARCHAEOLOGICA 1984, 95 XXIII. t. I.). Talán csak Gazdapusztai Gyula 1958-ban Csongrád-Saroktanyán végzett ásatásából tártak fel több, összesen 12 telepobjektumot (GAZDAPUSZTAI 1966, 241-248.). Az ország délkeleti régiójában az utóbbi évek nagy leletmentései (gázvezeték-, csatornaépítés stb.) a Makólelőhelyek számát is megnövelték. Ez azonban nem jelentette, hogy a telepek lakottsága, nagysága is növekedett volna. Battonya környékén a viszonylag sűrűn előforduló lelőhelyekről - melyek inkább csak átmeneti szálláshelyek lehettek -, leletanyagban ugyan gazdag, de csak 1-2 objektum került elő. Hasonló volt a helyzet Mezőgyánon, ahol 1 gödröt és Szeghalmon, ahol szintén 1 gödröt tártak fel a közel 5000 m

2-nyi hatalmas területen (SZÉNÁSZKY 1987-1988). Csányi Marietta a Közép-Tiszavidék makói lelőhelyeit megvizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy bár ismeretes: a bronzkor legkorábbi időszakában ezen a területen is makói népesség ólt, ez mégis hiteles ásatásokkal alig bizonyítható. E területen végzett terepbejárási adatokat is figyelembe véve alig tíz lelőhelyet említ. A Tiszakürt határában, több hektárnyi területre kiterjedő leletmentés során, is összesen öt Makó-gödröt sikerült feltárni. Véleményével egyetértve, az egymástól jelentős távolságra előkerült leletobjektumok sem intenzív megtelepedésre, sem sűrűn lakottságra nem utalnak (CSÁNYI 1996). A makói kultúrát illetően a jól kutatott területek közé tartozik Közép-Magyarországon Budapest környéke, ahol Schreiber Rózsa végzett számos ásatást az elmúlt időszakban. A makói telepjelenségek értékelése, a leletanyag feldolgozása csak részben történt meg (KALICZ - SCHREIBER 1994, 39-45), illetve folyamatban van, ezért nincs pontos adatunk az egyes telepek nagyságáról, szerkezetéről csak azok viszonylagos sűrűségéről (KALICZ - SCHREIBER 1994, Abb. 14.). Az ásató szíves szóbeli közlése alapján azonban úgy tűnik, hogy a BudapestAranyhegy-i úti telep feltétlenül a ritkábban előforduló nagyobb telepek közé sorolható. Hasonló kép rajzolódik ki a Dunántúl északnyugati felében, Győr környékén, ahol az autópálya-leletmentések következtében több újabb makói lelőhely vált ismertté (FIGLER 1994, Abb. 1.). A területen megtalálható 13 lelőhely anyagáról, objektumairól azonban csak részletközléseket ismerünk, így a telepek nagyságáról innen is kevés adattal rendelkezünk. Az Abda-Hármasok Makó telepről néhány kisebb gödröt és egy építmény nyomait említi az ásató (FIGLER 1996, 9). TápBorbapusztáról ugyanakkor 13 jellegzetes zárt makói gödörről van tudomásunk (FIGLER 1994, 22-23). A makói telepek (szálláshelyek) sűrűségéről, nagyságáról adott vázlatos kitekintésnél szándékosan tárgyalom utolsónak Északkelet-Magyarország területét, ahol az autópálya leletmentések ugyancsak kiváló lehetőséget nyújtottak újabb őskori lelőhelyek feltérképezésére (UTAK A MÚLTBA 1997, 16). Míg Kalicz Nándor 1968-ban megjelent könyvében, az általa öszszeállított lelőhelykataszterben a tárgyalt területen közel s távol nem találunk makói lelőhelyeket, csak a nyírségi kultúrába tartozókat (KALICZ 1968, Abb. 3.), addig az azóta eltelt időszakban ez a kép némileg módosult. A legújabb ásatások azt igazolják, hogy Északkelet-Magyarországon a makó kultúra emlékanyaga olyan területén is megjelenik, melyet néhány éve még kizárólag a nyírségi kultúra elterjedési területeként tartott számon a kutatás (KALICZ 1981; SZ. MÁTHÉ CSÁNYI - TÁRNOKI - DANI - HAJDÚ - RACZKY 1997, 60; S. KOÓS 1998.). Legutóbb két jelentősebb makói teleprészietet sikerült feltárni. Az egyik (az ásató szóbeli tájékoztatása szerint 8-10 gödör) Mezőkeresztes és Gelej között került elő, a Makó telepek között ritkábban előforduló nagyobb (20 gödör) Oszlár-Nyárfaszögön. (KOÓS 1998). Jelen ismereteink szerint az egyik legnagyobb makói telep feltárására 1974 és 1990 között került sor a Borsod megye déli részén fekvő Tiszaluc-Sarkadon. A Tiszaluc-Dankadombtól csupán másfél kilométerre lévő lelőhelyet Kalicz Nándor fedezte fel 1960-ban, amikor a Dankadombon a nyírségi és a hatvani kultúra telepén végzett ásatásokat (KALICZ 1968, 114-115). Az általa begyűjtött rézkori leletekre, és magára a lelőhelyre ő hívta fel Patay Pál figyelmét, aki 17 éven keresztül végzett nagyszabású feltárásokat. Az ásatás során, melynek célja a rézkori telepkutatás volt 10522 m

2-nyi területet tártak fel. A középső rézkori Hunyadihalmi kultúra telepén kívül, újkőkori (alföldi vonaldíszes kerámia), késő rézkori (Boleráz csoport), kora bronzkori (makói és nyírségi kultúra), kora vaskori (szkíta) leletek is előkerültek, valamint egy 252 sírból álló 11. századi temető (PATAY 1987). Minthogy a sarkadi feltárások eredeti célja a rézkori telep kutatása volt, az ásatás nem terjedt ki a rézkori telepet határoló kerítésen kívüli területekre. Mivel a kora bronzkori objektumok és a leletanyag jelentős része a kutatott terület dél-délkeleti lejtős részeire koncentrálódott, joggal feltételezhető, hogy a kora bronzkori telepet csak részben tárták fel. A feltárt jelenségek közül is, sajnos, néhánynak csak az alját sikerült megfogni, részben az erózió, nagyobb mértékben az évek óta folyamatosan tartó mélyszántás következtében. Az elmondottak miatt a feldolgozás során összesen 22 telepjelenség volt értékelhető: ebből 20 a makói kultúra hagyatékát, 2 pedig a nyírségi kultúra emlékanyagát képviselte. A kizárólag hulladékgödrökből álló makói és nyírségi objektumok határozottan elkülönültek egymástól, ugyanez mondható el a bennük található leletanyagról is, azaz egy gödrön belül nem keveredtek egymással (SZATHMÁRI1998). 142