Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 24/3. (1997) (Szombathely, 1997)

Szathmári Ildikó: Adatok a kora bronzkori makói kultúra kérdéséhez

SZATHMÁRI ILDIKÓ: ADATOK A KORA BRONZKORI MAKÓI KULTÚRA KÉRDÉSÉHEZ A feltehetően eredetileg még több objektumból álló makói telepen a gödrök egymástól 8-15 méter távolságra helyezkedtek el. A gödrök formája teljesen átlagos volt, kerek vagy elliptikus, hengeres vagy enyhén szűkülő falú, egyenes aljú. A sarkadi makó telep szerkezetére vonatkozóan általános szabályszerűséget nem lehetett megfigyelni. A makói telepekkel kapcsolatos kutatási megfigyelések azt sugallják, hogy a makói népesség a nagyállattartó életmódjával összefüggésben általában a gyakori helyváltoztatásra rendezkedett be. Éppen ezért valószínűleg a makói emberek a könnyen és gyorsan elkészíthető, nádból, fából, ágakból, a föld felszíne fölé épített kunyhókban laktak (ECSEDY 1995, 18). Mivel ezeknek régészeti vetületei nincsenek, így nem meglepő, hogy az ásatásokon legtöbbször csak a hulladékgödröket találjuk meg. A fentieknek ellentmondani látszik az a néhány újabb adat, amikor a gödrökből paticstörmelékek kerültek elő. Legutóbb a Budapest-Aranyhegyi úti makói telepen tártak fel egy égett tapasztásokkal teli gödröt (KALICZ - SCHREIBER 1994, 41). Hasonlót tapasztaltak az ásatok Oszláron is egy másik gödör esetében (KOÓS 1998). Ami a makói kultúra ez ideig megfigyelt építményeit (tűzhelyek, gazdasági, lakóépítmények) illeti, alig rendelkezünk biztos adatokkal. Tiszaluc-Sarkadon az egyetlen építmény, melyet Patay Pál kora bronzkorinak vélt, egy tapasztott aljú, boltíves, enyhén égetett kemence volt.

2 Mivel a szájnyílása közelében talált edénytöredékeket kora bronzkorinak határozta meg, a kemencét is arra az időszakra keltezte. A kemence egyébként a kora bronzkori objektumtól meglehetősen távol, rézkori környezetből került elő. Biztosabban keltezhető, bár a mai napig unikumnak számít, a Csongrád-Vidreszigeten előkerült makói ház. A 37x7 méter alapterületű, cölöpszerkezetes, hatalmas építmény már méreténél fogva sem lehetett átlagos épület (KALICZ 1984, 95 XXXIII. t. I.). A másik, szintén egyedinek számító házat a Dunántúlon tárták fel az Ml-es autópálya építéséhez kapcsolódó leletmentések során. A 15x5 méteres földbe mélyített, cölöpszerkezetes, sátortetős építménynek jelenleg nincs megfelelő párhuzama (FIGLER 1996, 9 1. ábra). A régebbi ásatásokból ismert kisebb méretű, földbe mélyített gödörház-jellegű lakóépületek száma tudomásunk szerint nem szaporodott az utóbbi évek nagy leletmentéseit követően. A kiskányai (CSALOG 1941, 10 VI. t. ), nyergesújfalui (MRT. 5. 272) építmények megközelítő párhuzamait változatlanul csak a dél-szlovákiai Kosihy-Caka lelőhelyeken (Cseke) Caka, Érsekúj2 Az nem dönthető el biztosan, hogy voltak-e paticsdarabok a gödrökben, feltételezhetően nem, mivel az ásató erről nem tett külön említést. A kérdést illetően egyébként Csányi Mariettával értek egyet (CSÁNYI 1996,56 64. jegyzet). vár (Nové-Zamky) találjuk meg (VLADAR 1966, 262254 Abb. 3-4.). Összegezve a fentebb vizsgált makói telepekkel kapcsolatos észrevételeket, azt mondhatjuk, hogy a telepekre jellemző szórványosság újabb adatokkal nyert bizonyítást. Felmerül a kérdés, vajon a makói telepeknek ez a jellegzetessége a kultúra egész elterjedési területére érvényes, vagy esetleg földrajzi sajátosságként értékelhető. Kétségtelen, hogy a nagy felületeken feltárt 1-5 objektumból álló lelőhelyek sokkal inkább átmeneti szállásnak tekinthetők, mint hosszabb megtelepedésre alkalmas telepnek, s mint ilyen a kultúra egész területén fellelhetők. Nem hagyhatók figyelmen kívül ugyanakkor a többnyire újabban előkerült olyan lelőhelyek sem (Tiszaluc-Sarkad, Oszlár-Nyárfaszög, BudapestAranyhegy-i út, Abda-Hármasok), ahol jóval magasabb a telepjelenségek száma, ráadásul Abdán egy jól megépített építmény nyoma is előkerült (FIGLER 1996, 910). Mindezek alapján úgy véljük, hogy ritkábban bár, de előfordultak nagyobb, viszonylag tartósabb ideig fennálló telepek is, ami nem mond ellent a népesség életmódjáról ez ideig kialakított képnek. Az extenzív gazdálkodáshoz, nagyállattartáshoz, pásztorkodáshoz szokott népesség ugyan a gyakori helyváltoztatásra rendezkedett be, de nem zárható ki, hogy időnként a kedvező földrajzi környezet esetleg egy „hosszabb" maradásra bírta a makói embereket. Ami a lelőhelyek sűrűségét illeti, már most világosan kirajzolódik, hogy a kultúra elterjedési területén belül, bizonyos régiókban nagyobb települési számmal kell számolnunk. Jelen ismereteink szerint ilyen lehetett Budapest északnyugati része, Battonya vagy Hódmezővásárhely környéke. A lelőhelyeknek ez a „csoportosulása" nem valószínű, hogy minden esetben a kutatottság mértékével van öszszefüggésben, mivel más, hasonlóan jól kutatott területekre (pl. Közép-Tisza-vidék) nem jellemző. A makó kultúra időrendi, elsősorban relatív kronológiai helyzetének kérdése már hosszabb ideje, intenzíven foglalkoztatja a kora bronzkorral foglalkozó kutatókat. A problémának a más-más szempontú megközelítése eltérő véleményeket eredményezett. A kutatók többsége egyetért abban, hogy a bronzkor legkorábbi időszakának (kora bronzkor I.) biztos bázisát a makói népesség jelentette, illetve a Dél-Dunántúlon az újabb kutatások következtében megnövekedett jelentőségű Somogyvár-Vinkovci kultúra, annak idősebb fázisa (BANDI 1982, 165-169; ECSEDY 1979, 109-110 Abb. 10.; KALICZ - SCHREIBER 1991, 9 Abb. 8.). Az utóbbi területen a bronzkor kezdetén Bóna I. még késő-vicedoli lakossággal számol, így az elsőként általa körvonalazott Somogyvár-Vinkovci kultúra elterjedését, csak a makó kultúrát követően, a kora bronzkor II. periódusába helyezi (BÓNA 1992, 11-12, 15, FBI. térkép). 143