Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 22/4. (1995-1998) (Szombathely, 1999)

II. Hagyomány és korszerűség. A néptánc és népzenei hagyományok szerepe a nemzeti identitás formálásában. Konferencia: Körmend, 1996. május 25–26. - Pesovár Ernő. Hagyomány és korszerűség

PESOVÁR E.: Hagyomány és korszerűség a kor társadalmi feszültségein túl annak, hogy lehetőség nyílt a modern nyugateurópai művészet bizonyos fokú megismerésére, eredményeinek befogadására. A korábbi korlátozott néptánc ismerettel szemben az 1970-es években robbanásszerűen érvényesültek a néptánckutatásnak és hangszeres népzenegyűjtésnek azok az eredményei, melyek biztos alapot adtak a hagyomány szerepének az újraértelmezésére. Ennek lényege, hogy a hagyomány önmagában is alkalmas arra, hogy elemi erővel fejezze ki a kor érzéseit és indulatait. Felismerve az archaikusnak az egyetemes érvényű korszerűségét szinte természetes, hogy az élmény megragadásában és tolmácsolásában nemcsak az egész magyar nyelvterület, de nemzetiségeink és a szomszéd népek tánchagyománya is fontos szerepet kapott. Mindennek mozgató rugóit talán Nagy László fogalmazta meg a legjobban, amikor így irt a népköltészetről: „A folklórban az édes és könnyű sablon helyett keresem az összetettebb, dinamikusabb szöveg és dallamritmust, az abszurditásig teljes képet, a szentségtörést, a komor de szabad lelkületet".

4 S a hagyomány ilyen szellemű ápolásában mindez azzal vált teljes értékűvé, hogy a tánc, hangszeres zene és népdal a tradicionális stílusjegyek hiteles hangvételével jelent meg. A hagyomány ilyen jellegű újraértelmezése ma már világjelenség. Ennek előzményeként tarthatjuk számon a korábbi nyugat-európai és hazai (L: Gyöngyösbokréta) folklórmozgalmak hagyománytiszteletét, majd ezek eltorzulásait és dogmatikus vonásait megkérdőjelező közép- és kelet-európai törekvéseket, továbbá a mozgáskultúra részévé tegyék a különböző népek és történeti korok táncait, s ennek megvalósításában megkülönböztetett szerepe volt a polgárosultabb nyugati tradícióval szemben a spanyol, a Kárpát-medence, Kelet-Európa és a Balkán elemibb erejű tánchagyományainak. A hangszeres zenében pedig a skandináv népek tradíció ápolása képviselte azt az irányzatot, mely egyik fontos összetevője lett az új folklórhullámnak. Mindezek szintéziseként bontakozott ki a hazai táncházmozgalom, s így érthető jelentős nemzetközi hatása és inspiráló szerepe. Törvényszerű az is, hogy a többi tevékenység is szervesen kapcsolódik az ezredvég e hagyományról, hagyományápolásról vallott felfogásához és tölti be szerepét lakáskultúránkban, mindennapi életünkben. A tradíció másik jelentős rétege, a szokásos és rítusok, ugyancsak fontos szerepet játszottak századunk folklórizmusában. Önálló műfajként is nyomon követhető jelenlétük a hazai színpadon, így az 1930-as évek Gyöngyösbokréta mozgalmában, a Muharay Elemér koncepciója alapján működő Népi Együttesek munkásságában és napjaink Hagyományőrző Együtteseinek tevékenységében. Kerényi Károly mítoszfelfogásához hasonlóan a szokásokról és rítusokról is elmondhatjuk, hogy olyan szuverén nyelv hordozói, mely a zenével és költészettel egyenrangú. Olyan nyelven szólnak, melyben az eszmék és gondolatok sajátos szimbólumrendszerben fogalmazódnak meg és adnak lehetőséget, a nagy távlatokat nyitó élményvilág befogadására.

5 4 Nagy László: Versek és műfordítások I. Bp. 1978. 5 Kerényi Károly: Mi a mitológia? Bp. 1988. 54