Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 22/4. (1995-1998) (Szombathely, 1999)
II. Hagyomány és korszerűség. A néptánc és népzenei hagyományok szerepe a nemzeti identitás formálásában. Konferencia: Körmend, 1996. május 25–26. - Pesovár Ernő. Hagyomány és korszerűség
SAVARIA, 22/4 (Pars ethnographica) eredeti néptánc bemutatását, inspirálva és megvalósítva az improvizatív előadást (Székely verbunk, Legényes, Kanásztánc). Célkitűzése egy olyan szuverén táncnyelv kiművelése volt, mint amilyenről Bartók vallott a népzene szerepéről szólva: „A mi dolgunk az volt, hogy megérezzük ennek a mindeddig ismeretlen zenének a szellemét, és ebből a szavakban nehezen kifejezhető szellemből teremtsünk új stílust." 2 E koncepció jegyében alkotta meg Molnár a néptánc stílusjegyeit összegező műveit (Huszárverbunk), ebben a szellemben fejlesztette drámai élménnyé a tradícióban rejlő lehetőséget (Kardtánc), és fogalmazta meg a rítus erejével ható alkotásait, a Bartók: Allegro barbaro-jára készített koreográfiáját, valamint Sinka: Anyám balladát táncol с művének színpadi adaptációját. A magyar történelem jelentős fordulópontjait jelenítette meg a tánc nyelvén I. Szvitjében, népballada-feldolgozásaival pedig ráérzett e műfaj korszerűségére. Arra, amit Vargyas Lajos így fogalmazott meg: „...alig van olyan régi irodalmi vagy népi műfaj, ami annyira megfelelne a mai ember irodalmi igényeinek, mint a ballada. A realizmus részletekben és részletesen ábrázoló áramlata után ma minden irodalmi műfaj az összefoglaló ábrázolás útjára tért: csak a nagy, központi kérdések kifejezésére törekszik, nem az élet teljes sodrának megjelenítésével akarja olvasóját valami felismerés felé irányítani." 3 .'' "j'y .y . Lényegében az eddig vázolt törekvéseket valósította meg Molnár István nagyobb lehetőségek közepette, amikor belső száműzetése után hivatásos körülmények között dolgozhatott a SZOT Együttesben, majd a Budapest Táncegyüttesben. Az ötvenes évek színpadi néptáncművészetének másik meghatározó egyénisége Rábai Miklós volt. Elsősorban a népszokásokat kórussal, zenével és tánccal megjelenítő, jó színpadi érzékkel és idillikus hangvétellel komponált műveivel (Ecseri lakodalmas, Fonó, Szüret) valamint táncjátékaival (Kisbojtár) teremtett új műfajt. Emellett markáns ballada feldolgozásai (Barcsai) és a korra jellemző, a szovjet hatásra kialakult koreográfiai szemléleten túllépő néptánc feldolgozásai (Pontozó, Györgyfalvi legényes) jelölik ki helyét színpadi néptáncművészetünk történetében. A hivatásos együttesek korai periódusának e pozitívan értékelhető vonásai mellett utalnunk kell a hagyomány értelmezésének és felhasználásának különösen az ötvenes évek első felére jellemző torzulásaira is. Esetenként ugyanis a hivatásos együttesek is az aktuális politikai célokat szolgáló, propagandisztikus művek bemutatásával biztosíthatták csak működési feltételeiket, miközben a mérhetetlenül felduzzasztott amatőr mozgalom periférikus rétegére a kultúrpolitika diktálta sematizmus és dilettantizmus volt a jellemző. Jelentős változást hoz a forradalom utáni időszak, s különösen a hatvanas években kiteljesedő periódus, amikor dominálóan sötét tónusú hangvétellel fogalmazódtak meg az egyén és közösség problémái, mégpedig vagy a néptáncból sarjadó expresszív formanyelven, vagy pedig úgy, hogy a néptánc ötvöződött a korábbi mozgásművészet vagy a modern balett elemeivel. Mindebben inspiráló szerepe volt 2 Bartók Béla i.m. 752. 3 Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa Bp. 1978. 718. 53