Savaria - A Vas megyei Múzeumok értesítője 22/3. (1992-1995) (Szombathely, 1996)
Kulcsár Mihály: Néhány megjegyzés az Árpád-kori karikaékszerek viseletének kérdéséhez. Az ún. köpűs záródású karikák
SAVARIA22/3 (1992-1995) PARS ARCHAEOLOGICA idők során a Dél-Alföld középkorának talán legtöbbször idézett régészeti publikációjává vált. A szerző külön dolgozatban foglalkozott a Szentes környéki 11. századi temetőkkel. (SZÉLL 1941a) Tudománytörténeti érdekesség, hogy a fiatal László Gyula négy évvel A honfoglaló magyar nép élete című, korszakos jelentőségű könyvének megjelenése előtt, épp a Széli Márta dolgozata után írt függelékében fejtette ki először nézeteit a temetőtérképek fontosságáról. (LÁSZLÓ 1941) Széli M. utóbbi munkájában már a László Gy. által javasolt, különféle jelekkel bővített, un. „értelmezett temetőtérképeket" alkalmazott, elsőként a korszak kutatói közül. A korabeli középkor-kutatás Szentes tágabb környezetében egyoldalú módon, szinte kizárólag a temetők feltárására értékelésére koncentrált, szinte teljesen mellőzve az elpusztult falvak, települések kutatását. Széli Márta a rendelkezésére álló eszközökkel igyekezett legalább javítani valamit a fenti aránytalanságon. Csongrád megye néhány elpusztult, 11-16. századi falujának számbavételén túl (SZÉLL 1941b; SZÉLL 1943) külön írásban foglalta össze az általa Szentes határában megismert, középkori faluhelyeket is. (SZÉLL 1942) Sajnos e lelőhelyek elhelyezkedését igen kis méretű vaktérképen ábrázolta, (SZÉLL 1942 1. kép) ami az általa ismertetett helyszínek pontos azonosítását lehetetlenné teszi. Banner János, a szegedi Alföldi Régészeti Kataszteri Intézet alapító-vezetője és munkatársai tervbe vették a Dél-Alföld múzeumainak korszerű módon való rendezését, a terület leleteinek, lelőhelyeinek katalogizálását. Az addig példa nélkül álló munkát a zombori múzeum terjes gyűjteményének fotózásával, leltározásával, kartonozásával kezdték, 1943-ban. Amint azt Banner emlékirataiból megtudhatjuk, hamarosan sort akartak keríteni más, környékbeli múzeumokra, így többek között a szentesire is. (BANNER 1990 176.) Az már nem e lelkes kutatócsoporton múlott, hogy céljaikat elérni nem tudták, a háború keresztülhúzta terveiket. 1944-ben, a front közeledtével az agg Csallány parancsot kapott múzeumának evakuálására, „nyugatra mentésére". A gyűjtemény ládákba, majd vasúti kocsikba került. A múzeumigazgató a legértékesebb, nemesfém tárgyakat egy kis kazettában a Nemzeti Múzeumba menekítette, míg a többi tárgyat Szekszárdon érték utói a „felszabadítók". Sajnos Csallány nem élte túl a hosszúra nyúlt budapesti ostromot, de gyűjteménye - ellentétben néhány szerencsétlenebb sorsú társával - viszonylag épségben átvészelte a háborút, Zalotay a II. világháború vége - és Csallány Gábor halála - után önálló régészeti munkába kezdett. 1945 májusától megbízott múzeumigazgatóként, majd ezt követően, 1948 és 1951 között, mint megyei múzeumigazgató tevékenykedett. Az élete delén járó kutató érdeklődési területe az őskor volt, de letette névjegyét a középkor kutatásában is. Nevéhez fűződik a világháborús zűrzavar utáni, nagy múzeumi rendcsinálás, a szentesi gyűjtemény Szekszárdra menekített értékeinek visszahozatala, rendbeszedése és kiállítássá szervezése. (VÖRÖS 1995 2.) Ebben az időszakban került sor a múzeum államosítására és Koszta József, szentesi festőművész nevének felvételére is. Zalotay Csallány Gábor nyomdokain járva, továbbra is fenntartotta azt a nem hivatalos „figyelőhálózatot", melynek segítségével igen sok lelet-előkerülésről, nagyobb földmunkáról értesült. A múzeum adattárának bizonysága szerint gyakran járta a város határát efféle csellengő leletek után kutatva. Egy 1950-es feljegyzésében említette, hogy a Szentes-környéki rendszeres terepmunkát a következő évben készül elkezdeni. E tervének megvalósulását Hódmezővásárhelyre való áthelyezése húzta keresztül. A Zalotay távozásával megüresedő szentesi múzeumigazgatói székbe 1953-ban a pályakezdő régész, Szabó János Győző került. A nagy tehetségű és hatalmas munkabírású kutató Szentes határában vezette élete első önálló ásatását, a borbásföldi honfoglalás kori temető két évadon át folyó feltárását. Szabó már ekkor bizonyságot tett a tőle számtalan későbbi munkájában megszokott pontosságról. Megfigyelései éles szemről, nagy szakmai hozzáértésről vallanak. Ugyancsak Szabó nevéhez fűződik a Szentes, nagymágocsi úti homokbánya lelőhelyen, 1953-ban, egy Árpád-kori temető területén folytatott leletmentés. (SZABÓ 1955a) Sajnálatos, hogy a Szabó János Győző munkásságát tárgyaló, ásatásait és publikációit a teljesség igényével felsorolni szándékszó cikkből kimaradt ez utóbbi munkának még az említése is. (BONA 1990) 5 Szabó csak nagyon rövid időt töltött Szentesen. Már új állomáshelyéről, a szolnoki múzeumból tért vissza városunkba a borbásföldi ásatás befejezésére. A tudomány számára nagy kár, hogy szentesi ásatásait nem dolgozta fel külön publikációkban. így ezekről a szakmai közönség csak rövid, lexikonos tömörségű szócikkekből és Szabó későbbi cikkeinek egy-egy jegyzetéből szerezhetett tudomást. 7 A szentesi múzeum új régésze Csalog József lett. Az ideérkezése előtt több vidéki városban (Szekszárd, Pécs, Keszthely, Jászberény) régészkedő kutató élete utolsó 24 évét töltötte városunkban. Itteni működésének idején került újraleltárOzásra a múzeum teljes anyaga, beleértve pl. a néprajzi gyűjteményt is, melyhez Csalog szintén kiválóan értett. (TROGMAYER 1979 127.) A magyarországi múzeumok gyűjteményeit, melyek nyilvántartására azelőtt sokféle módszert alkalmaztak, az '50-es években egy központi rendelet alapján új, az egész országban egységesített szisztémával újraleltározták. A szentesi múzeumban Csalog József elődeinek gondatlansága miatt összekeveredett leletek A nekrológ írója egyébként irodalomjegyzékében mellőzte Szabó összes, az Arcbaeologiai Értesítőben megjelent ásatási jelentésének felsorolását. Talán így kerülte el figyelmét a nagymágocsi úti feltárás is. 6 Például FÉK 1002. tétel, vagy SZABÓ 1955b. A borbásföldi temető feldolgozásával és közzétételével Révész László, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze foglalkozik. 282