Savaria - A Vas megyei Múzeumok értesítője 22/3. (1992-1995) (Szombathely, 1996)

Hatházi Gábor: A besenyő megtelepedés régészeti nyomai Fejér megyében

HATHÁZI GÁBOR: A BESENYŐ MEGTELEPEDÉS RÉGÉSZETI NYOMAI FEJÉR MEGYÉBEN példányaik a MNM-ban őrzött, ismeretlen lelőhelyü szablyák, melyek egyikét tévesen keverte Nagy Árpád - az általa besenyőnek vélt - erdőtelki lelethez (NAGY 1969 154, I. t. 1; FODOR 1976 259.). A másik példányt Pálóczi Horváth András közölte (PÁLÓCZI HORVÁTH 1989 112, 7. rajz). Némileg távolabbról, de ugyanezen körbe vonhatók még az igazi erdőtelki (FODOR 1976 259, 4. ábra; PÁLÓCZI HORVÁTH 1993 110, 33. kép 2.) és felsőszentkirályi (PÁLÓCZI HORVÁTH 1972 184, 3. kép 1; 1993 121, 33. kép 1.) kun darabok is. Lényegében egy jellegzetes keleti szablyatípusról van szó, melyhez elsősorban a 11-12. századi déloroszországi emlékanyagban találni párhuzamokat (PLETNEVA 1958 166, 173, 9. kép 5, 10. kép 3, 6, 14. kép 1,5.). Ennek a honfoglaló szablyáktól jelentősen eltérő (hosszabb, kevésbé ívelt, súlyosabb penge, egyenes markolat kiképzés) típusnak a használata mind a besenyő-úz-csornüje klobuki, mind a kun emlékek körében kimutatható, s szervesen összefüggött azzal a steppei fegyverzet-váltással - főleg a kun időszakban -, mely az orosz, perzsa és kaukázusi páncélok, sisakok nomád átvétele jelentett. Használatuk felső időhatárát a mongol-kori (13-14. századi) újabb típusok feltűnése adja meg (PLETNEVA 1958 166; FEDOROV-DAVYDOV 1966 22-23; PÁLÓCZI HORVÁTH 1972 187-88; 1993 144-45.). Ezek alapján a tinódi szablyák 10. századi keltezése kizárható, a „klasszikus" kun példányoktól való eltérések, s a történeti adatok all. század közepére, esetleg második felére valószínűsítik korukat. Jóval kevésbé egyértelmű a tinódi zabla megítélhetősége, miután eltér a déloroszországi besenyőkre elsődlegesen jellemző, csukló nélküli egyenes, estleg ívelt, merev szájvasú típustól (FEDOROV-DAVYDOV 1966 17-18, 2. kép; KIRPICNIKOV 1973 11-19; KOVÁCS 1986 279; PÁLÓCZI HORVÁTH 1989 17. rajz). Nagy Géza hosszú bizonytalanság után, a kísérő kengyelek és szablyák alapján vélte csak a zablát is besenyőnek, s igen tág időhatárok - 10-12. század közé keltezte magát az egész leletegyüttest (CSALLÁNY 1959 56.). Dienes István szerint a zabla valószínűleg honfoglaláskori, bár a tringertanyai temető akkori értelmezéséhez igazodva elfogadta besenyő voltát (DIENES 1966 209-10.). Lényegében hasonló véleményt képvisel Kovács László, azon különbséggel, hogy korát inkább a 10-11. század fordulójára helyezi (KOVÁCS 1986 279.). Pálóczi Horváth András is állást foglalt a kérdésben: ugyan kétségkívül pofarudas zabiáról van szó, de az oldalpálcák formája és az alkotórészek összekapcsolási módja inkább all. századra helyezi a példányt, ezüst berakásai pedig éppenséggel a csólyosi kun kengyelek díszítésmódjával rokoníthatók (PÁLÓCZI HORVÁTH 1969 115; 1989 31.). A vállába kovácsolt fülű kengyeltípus eredete Közép-Ázsiában kereshető. Lemezes szárú, körte alakú korai változata ugyan feltűnik a honfoglalók emlékanyagában is (pl. Beregszász) ( HAMPEL 1905 II. 241, 625-626, Fig. 569; BÁLINT 1971 97.). A besenyő szempontból érdekes, kerek változat csak a 11. századtól honosodik meg a kelet-európai nomádok körében. Kifejlett 11-12. századi változata az ún. „besenyő-úz-csornüje klobuki" típus, jellegzetesen kun variációja a 12-13. században már jóval szélesebb, gyakran bordázott talpalóval tűnik fel (PLETNEVA 1958 157-59, 166, 3. kép 2, 4, 6, 4. kép 9, 8. kép 3, 4, 8, 9. kép 1, 10. kép 3, 4, 6; FEDOROV-DAVYDOV 1966 12, 35, 1. kép; HATHÁZI 1990 46; PÁLÓCZI HORVÁTH 1993 143, 31. kép 1-3.). Eszerint a korábbi alapformához közelítő változatnak látszik megfelelni a lemezes szárú, keskeny talpalójú alapi példány. Valamivel későbbi formának tűnik a kölesdi, s klasszikus besenyő példányoknak tekinthetők a tinódiák: legközelebbi párhuzamaik a romániai Vitanesti-höl ismertek (PÁLÓCZI HORVÁTH 1989 19, 112, 11. rajz). Sajátos, köztes típust képvisel a felsőtőbőrzsöki kengyelpár. Tojásdad alapformája, talpalójának enyhe íve már sokkal inkább arra a 12. századra általánossá váló steppei kengyeltípusra emlékeztet, melyet hazánkban az erdőtelki példány képvisel (NAGY 1969 135-136, I. t. 2-3; PÁLÓCZI HORVÁTH 1993 143, 31. kép 5.). Ezt Fodor István csak történeti meggondolások alapján kötötte a kunokhoz, miután a kengyel 12. századi típusokkal rokon formája kizárta a Nagy Árpád féle 10. század végi - 11. század eleji besenyő meghatározást (FODOR 1976 259-60.). Amiben viszont a töbörzsöki példány különbözik a 12. századi változatoktól: talpalója fele olyan széles, a tinódi példányhoz hasonló kerek átmetszetű szárkiképzése is kevésbé vaskos. A szárak találkozása - ahova a függesztő fület ütötték - nem csúcsba fiit össze, hanem lekerekített. Ez az átmeneti forma a déloroszországi anyagban is kimutatható, 11. századi előképeként a kun változatnak (KIRPICNIKOV 1973 50-51; FODOR 1976 260.). A szárak és talpaló találkozásának csökevényes dudorai - bár megtalálhatók már a beregszászi kengyelen is - szintén a 12. századi steppei anyagra tarthatók jellemzőbbnek. Az Asotthalom-Bilisics erdei, Opusztaszer-monostori és Kecskemét-árvaházi 12-13. századra keltezhető, lényegében hasonló alapformájú, bár vaskosabb kengyeleket Horváth Ferenc és Pálóczi Horváth András a kun emlékanyaghoz sorolja. Anélkül, hogy e példányok meghatározását vitatnánk felhívjuk a figyelmet: a kecskeméti példány alapján a szerzők annak lehetőségét sem zárják ki, hogy e típus már a kunok bejövetele előtt is megjelenhetett Magyarországon (HORVÁTH 1987 67-68; PÁLÓCZI HORVÁTH 1993 132-37.). Ebben az esetben - a korábbi előképnek tekinthető töbörzsöki kengyelek figyelembe vételével - felvetődhet a lehetőség: hazai meghonosodásukban a besenyő közvetítés is szerepet játszott. A fenti leletek etnikai hordozóiként - véleményem szerint - a steppét legkorábban a 11. század közepén elhagyó besenyők jöhetnek szóba elsősorban. Nem mondanak ellent ennek a történeti adatok sem, melyek szerint - úz, majd kun nyomásra - a besenyők kelet229