Savaria - A Vas megyei Múzeumok értesítője 22/3. (1992-1995) (Szombathely, 1996)

Hatházi Gábor: A besenyő megtelepedés régészeti nyomai Fejér megyében

HATHÁZI GÁBOR: A BESENYŐ MEGTELEPEDÉS RÉGÉSZETI NYOMAI FEJÉR MEGYÉBEN Bögörbesenyő lakóival vélt azonosnak (HATHAZI 1990 97. j.) - , már Aba nembéli Péter comes hatalma alatt éltek, s kötelezettségeik megegyeztek a magyar szolganépekével (NAGY 1969 133-34.). A kikristályosodott feudális jogrend időszakában, vagyis all. század közepétől, jelenhettek meg hazánkban a kiváltságokkal rendelkező csoportok, melyek részben ennek köszönhetően - még a 13-14. században is őrizték besenyő tudatukat (HATHÁZI 1990 35-41.). E kései töredékek minden bizonnyal nem rögtön jutottak kiváltságaikhoz. Ennek igénye a már feudális közegben felnőtt, s a közjogi viszonyokat lassan kiismerő második generáció életében fogalmazódhatott meg leghamarabb. Lehetőségeiket nagymértékben növelte, hogy a 10. században megtelepedett besenyők beolvadása már befejeződött ekkorra, s mindez - a hagyományos kultúra eltűnése mellett - a nomád harcmodor feladásával is együtt járt. Ráadásul all. század végétől a steppei utánpótlás alaposan megcsappant, s 1120 után lényegében több mint egy évszázadra meg is szűnt. Ennél fogva a kései, még nomád vonásait őrző besenyő csoportok hadereje jelentősen felértékelődött, egészen a kunok 13. századi megjelenéséig (PÁLÓCZI HORVÁTH 1993 9-10.). Uralkodóinknak tehát érdekében állt, hogy ezt a kései besenyőkben megtestesülő fegyvernemet - az eredeti állapotokat némileg konzerváló autonómia és kiváltságok révén is - fenntartsák, megőrizzék. Ilyen kiváltságos, kései csoport lehet az Alsó-Rábavidéki. Itt Györffy György négy, oklevelekkel adatolt besenyő helységet (Árpás, Kajár, Tét, Telűkbarát) tudott kimutatni, melyek a 13. század végére magyarosodhattak el. E települések kiváltságainak dokumentuma Kán nembéli Gyula nádor 1224. évi oklevele, mely a szabadságukban megsértett árpási besenyők jogait és kötelezettségeit - kérésükre - írásba foglalta (GYÖRFFY 1940 12-14, 96; 1990 126-28.). A Harangod-vidéken (volt Torontál т.), az Arankavíz partján több falut (Nagybesnyő, Valkány, Kocsa, Veresdob, Sólymos, Kengyelös, Királyfája, Sáp) laktak vagy birtokoltak kiváltságos besenyők a 13-14. században, ők őrizték különállásukat legtovább az országban, kiváltságlevelűket utoljára 1495-ben újították meg (GYÖRFFY 1940 32-35, 100; 1990 163-65.). A Sárvíz-völgyi besenyők kiváltságlevele ugyan nem őrződött meg, de egykorú jelenlétét a nagy számban fennmaradt oklevelek egyértelművé teszik. A „besenyő" vagy „nemes besenyő" (bissenus nobilis de..., nobilium bissenorum) megnevezés földjeik „besenyőszabadság" (in libertate bissenorum) alapján való bírása nem egyszerűen etnikai, hanem - a kunokhoz hasonlóan - a várnépi, ill. várjobbágyi léthez közelítő, jogi különállást kifejező terminológia az oklevelekben. Ezzel pedig - beleértve az ország összes besenyő közösségét - legtöbbet a Sárvíz-völgyi ispánságban találkozunk (GYÖRFFY 1940 16-25, 1990 136152; HATHÁZI 1990 35-36.). I. 4. jegyz. A kései megtelepedés mellett szólhatnak a Sárvízvölgy besenyő nyelvemlékei is. Maga Györffy György szögezte le, hogy a korai szállásterületek egyik legfőbb ismérve a besenyő eredetű földrajzi nevek bősége egy adott területen, ami hosszan tartó ottlakást feltételez (GYÖRFFY 1940 40.). Ezzel szemben a Sárvíz völgyében besenyő eredetű dűlő-, határ-, domb- és vízneveket nem, vagy legalábbis alig lehet kimutatni.

6 Annál nagyobb viszont az oklevelekben fellelhető pogány személynevek (pl. Tudbegh, Ilbegh, Zul, Chutur, Веке, Bichele, Bodon, Kaydan, Inabur, Kochobur, Ipoch, Omp, Theber, Tege, Urkund stb.) vagy a - nomád, török helynévadási szokásnak megfelelően - belőlük képzett településnevek (pl. Aba, Töbörzsök, Alap, Cece) száma (GYÖRFFY 1990 184-87.). Ez a jelenség inkább egy magyar környezetben viszonylag „rövid" ideje élő, steppei kultúráját, besenyő tudatát, s részben talán még nyelvét is őrző népességet jelez (HATHAZI 1990 36.) E megállapítás még akkor is megkockáztatható, ha eme „hagyományőrzés" mozgatórugója a 14. századra már nem elsősorban a népi öntudat, hanem a besenyő kiváltságok ily módon is való hangsúlyozása, fenntartása lehetett (GYÖRFFY 1990 169; PÁLÓCZI HORVÁTH 1993 10.). Ekkorra már ugyanis minden egyéb tekintetben hasonultak a környező magyarsághoz. Úgy tűnik, hogy a megtelepedés kérdéséhez lassanként besenyő vonatkozásban is hozzá tud szólni a régészet. A besenyőkkel sok tekintetben rokonítható kunok régészeti kutatásának tapasztalatai is megerősítik, hogy a legkönnyebben körülhatárolható emlékcsoportot az előkelő réteg köznéptől elkülönülő, pogány rítusú lovastemetkezései alkotják (PÁLÓCZI HORVÁTH 1973 241-44; 1985 98-99; 1993 97-124; SELMECÍ 1985 79-80; 1992 5-12, 21-49.). Elsősorban e sírokban találjuk meg azokat a - nem ritkán bizánci vagy orosz emlékekkel együtt előforduló - steppei tárgyakat (főként fegyvereket és lószerszámokat), melyek - öszIlyennek legfeljebb a Szedreg, Ahószentiván ( 1. térkép 44, 45.) kapcsán, 14. századi oklevelekben feltűnő „Chypatege, Chutwhegy és Chatoülése"- helynevek tekinthetők, amint arra Nagy Géza már a múlt század végén felhívta a figyelmet (NAGY 1893 220.). Problémát jelenthet, hogy e helynevek gyaníthatóan éppen azon löszhátság tereppontjaira értendők, mely a besenyő ispánságot ekkoriban a szomszédos kun széktől (HATHÁZI 1987 29-65.) elválasztotta. Még ha török eredetűk bizonyítható lesz is, meglehetősen nehéz feladat elé állítja a turkológust a névadók meghatározása, hiszen a törökség ugyanazon, kipcsak ágához tartozó csoportokról van szó (RÁSONYI 1970 1-26; 1981 81-90; NÉMETH 1922 2-7; 1932 53-54; LIGETI 1986 362-64, 382-85, 506-511.). A kérdéskörrel Mándoky Kongur István már foglalkozott turkológiai szempontból: „A Fejér megyei besenyők és kunok"c, (Székesfehérvár 1968) konferencia előadásában. Sajnálatos módon írásban csak a kun nyelvemlékeket taglaló rész jelent meg (MÁNDOKY KONGUR 1972 72-82.). Tóth Péter új, a Sárvíz-völgyi besenyőket is érintő, Hatvanhelynevekre (1. térkép 6.) alapozott etnikumjelző-elméletét, úgy tűnik, nem tartják elfogadhatónak a turkológusok (TÓTH 1993 247259.). A tanulmányban a nyelvi egyeztethetőség szóbeli forrásaként hivatkozott Dobrovits Mihály - szóban és szakmai körlevélben egyaránt - elzárkózott attól, hogy nevét e felvetéssel összekapcsolják. Ujabban a Sárvíz-menti „besenyő-gyanús" nyelvi szórványok elemzésével, török eredetének vizsgálatával és idézett forráshelyeinek ellenőrzésével Keszi Tamás foglalkozik. 227