Savaria - A Vas megyei Múzeumok értesítője 22/3. (1992-1995) (Szombathely, 1996)

Dobolán Gábor–Szőllősy Gábor. Miért általános a nomád népek közt a hátrafelé nyilazás? Gondolat-kísérletek (spekulácziók) a lovak és nyilak sebességéről

SAVARIA 22/3 (1992-1995) PARS ARCHAEOLOGICA unalomig ismert csellel „a türkök hátatforditva, mintha megfutamodnának, serényen kilőtt nyilaikkal igen sokat leterítenek" (GYŐRFFY 1958 - Liudprand: Antazpodosius II/4). A hadjárat következő részében folyt le a 933-as merseburgi csata, melynek német vezetője Henrik nagy taktikai érettségről tett tanúbizonyságot az összecsapás előtti utolsó eligazítás során: „Henrik király a csata megkezdése előtt a következő bölcs és üdvös tanácsot adta: «Amikor elkezditek a harcot, senki ne próbálja előzni a bajtársát, ... , hanem egyik oldalról a pajzsoktól védve a pajzsokon fogjátok fel az első nyíllövéseket, azután ... rohanjatok rájuk, hogy másodszor ne tudják kilőni rátok a nyilaikat mindaddig, amíg nem érzik a fegyvereitek által ütött sebeiket»" (GYŐRRFY 1958 - Liudprand: Antapodosius 11/31.). Ez az ütközet volt, mely feketén-fehéren bebizonyította, hogy a magyarokkal szemben is fel lehet venni a siker reményében a harcot. Az hogy ez a ráébredés csak 933-ban következik be, talán annak is köszönhető, hogy a középkor legelején csak kevesen bírták az olvasás tudományát és közülük még kevesebben tudták ezt görögül művelni. Ha ez nem így lett volna akkor már 904-től nagy nehézségekkel kellett volna szembe néznie a kalandozóknak, ugyanis körülbelül ekkor írta meg BÖLCS LEÓ: TAKTIKA című művét, melyben nemcsak megfigyeli a „türkök" hadviselési szokásait és erényeit, hanem kifigyeli a gyengéit és gyakorlati útmutatást ad az ellenük harcolóknak: „hátrányos a legelő hiánya, tekintve a magukkal vitt lovak sokaságát." Ez annyit jelent a gyakorlatban, hogy csata előtt lehetőleg több napon át kell magukkal csalni az ellenséget kietlen vidéken, mely lehetetlenné teszi az ellátást. (Ezt a magyarok is feltalálták és gyepűnek hívták) „Ütközet idején főleg a hadirendben álló gyalogos alakulat fog nagy kárt tenni bennük, ... mert gyalogosan nem képesek helytállni, minthogy lóháton nőttek fel." Kissé árnyalja Bölcs Leó véleményét, hogy a nyilak elérik a gyalogosokat is. Gondoljunk a már említett Dnyeszter menti csatára, hol a gyalogos gót harcosok véleménye valószínűleg eltért Leóétól. Bár az is lehet hogy a bizánci császár itt arra gondol, hogy mivel a gyalogos csapattestek kevésbé mobilak, mint a lovasság, ezért kisebb az a lehetőség hogy csatarendjük felbomoljon. „Hátrányos nekik a lapályos és puszta vidék is, továbbá a lovasság sűrű csatasora, mely szakadatlanul a nyomukban van." Ez egyértelműen következik az előbbiekből, miután puszta vidékre csalták a magyarokat, ahol a lovaik már éheznek és fáradnak (ez csak akkor lehet sikeres ha közben az én lovam nem éhezik és fárad, ez viszont elég nehéz feladat) akkor csatát vállalni, egy sík, lapályos vidéken, mely jól belátható és igy ki lehet kerülni az esetleges cseleket. Majd a csata során nem szabad a vonalaknak felbomlaniuk. Ez a tanács a gyakorlatban is megállta a helyét, amint a merseburgi csata mutatta. Gyengébb kézifegyverzetük miatt: „Hátrányos nekik a fegyveres kézitusa ..." Ebből is látszik, hogy Cs. Sebestyénnek van igaza, mikor azt mondja, hogy a magyarság harci sikereinek az oka a nomád harcmodorban keresendő, melynek az alapja az íj és a nyíl. (CS. SEBESTYÉN 1933) Ha ezekkel valami baj történik akkor a csatavesztés szinte biztos: „Meg ázic vala kez ivec és annyira meg nyula idegec, hogy semmit nem loheténec." (CS. SEBESTYÉN 1933 59.) Az íj egyik legfőbb ellenségét említi a forrás, a nedvességet, ami az összetett íjakra nézve nemcsak azért volt veszélyes mert az ideg megnyúlott, hanem azért is mert az íj ragasztása is tönkremehetett és ig^y használhatatlanná vált a fegyver. Összefoglalva: a forrásokból leszűrt tapasztalatok alapján kimondhatjuk, hogy a nomád népek, köztük a magyarok sikerességének oka, egyrészt váratlanságuk, szokatlanságuk, másrészt tudatosságuk, hisz előre készülnek, nagyszabású gyakorlatokkal, vadászatokkal, az eljövendő hadjáratokra. Ezekben a legfontosabb harci eszközük az íj, legtöbb esetben csatadöntő elem. Ebből következik hogy, mai szóval élve, a könnyűlovasságnak van főszerepe. Az avaroknál szokták említeni a nehézlovasságot mint csatadöntő fegyvernemet, de ez a nehézlovasság íjjal is fel volt fegyverezve. Rohama előtt az ellenséget ők is jól célzott lövésekkel zilálták szét. Erre utal az is hogy a Kárpát-medencében megfordult nomádok közül nekik voltak a legnehezebb nyílhegyeik. Ez a harcmodor azonban magában hordozza a vesztét, hisz a kezdeti sikerek után kiismerhetővé válik az ellenfelek számára, akik így fel tudnak készülni ellene, (mint például a magyarokkal kötött 9 éves béke során a bajorok). Ezek után pedig e népeknek csak egy választásuk lehet, a környező értékrendbe beilleszkedni (amit a magyarság választott), mert ha nem teszik akkor a környezet illeszti be őket, azaz olvasztja be (mint például az avarság maradékait), vagy semmisíti meg, üldözi el (ahogy a hunokkal történt). MIT MONDANAK AZ ÁBRÁZOLÁSOK? Dolgozatunk e része természetesen nem vállalkozhat a nomád íjászokról készült képek katalógusának elkészítésére, de reményeink szerint a rendelkezésünkre álló bőséges anyagból sikerül olyan szemléletes válogatást adni, mely a reflexíj használatát vizuálisan megjeleníti, sokoldalúságát bizonyítja. Az első egy viszonylag korai bronzöntvény (1. kép), mely előre nyilazó nomád harcost ábrázol. Viszonylag kis testű lova (könnyen lehet, hogy nem ló, hanem öszvér) állva várja, míg gazdája lő. A vessző kilövése párhuzamos a talajjal, tehát biztosan célzott lövésről van szó. Azt a feltételezést, hogy egy vadászatot ábrázolhat, az támasztja alá, hogy a ló álló helyzetben van, ami egy heves csatában nehezen elképzelhető pozitúra. Az öntvény a 4. századból származik. A következő képen egy hátrafelé nyilazó „vadászt" láthatunk, (2. kép) aki célzott lövést ad le. A művész a tévedések elkerülése végett a célt is ábrázolta. Jól látszik az úgynevezett ázsiai húrfogás is. Az íj kivastagodó vége későavar típusra utal, az ábrázolás tehát az előzőnél később keletkezhetett. 210