Savaria - A Vas megyei Múzeumok értesítője 22/3. (1992-1995) (Szombathely, 1996)

Dobolán Gábor–Szőllősy Gábor. Miért általános a nomád népek közt a hátrafelé nyilazás? Gondolat-kísérletek (spekulácziók) a lovak és nyilak sebességéről

DOBOLÁN GÁBOR-SZŐLLŐSY GÁBOR: MIÉRT ÁLTALÁNOS A NOMÁD NÉPEK KÖZT A HÁTRAFELÉ NYILAZÁS? A következő képek (3, 4, 5. kép) az összetett reflexíj használatának különböző módozatait mutatják be. Látható, hogy a fegyver használható bármely pozitúrában: gyalogosan is, előre és hátra egyaránt szoktak vele lőni. Emiatt nem kell megváltoztatni a nyilazás technikáját az ujjak ugyanúgy kisérik a nyilat, az íj kifeszítése is ugyanaz, az fegyvert a bal kéz tartja, míg az ideget a jobb. A lovas ábrákon vágtatás közben repítik el a vadászok a nyilukat, melyben a magas kápájú nyereg nagy segítségükre lehet. (A megfelelő kiképzésű első kápa jó támaszt ad a comboknak hátrányilazáskor.) A képeken szaszanida fejedelmeket láthatunk vadászat közben. Öltözetüket tanulmányozva el tudjuk képzelni a 4-7. századi előkelő vadászokat és azok felszerelését, (a 3. kép II. Sapurt ábrázolja aki 310-től 320-ig uralkodott, míg a 4. kép a 7. század, elején készült (TREVER-LUKONYIN 1987). Összefoglalva: Az ábrák alapján kijelenthetjük, hogy az összetett reflexíj használata a hunoktól változatlan (legfeljebb maga a fegyver változik). Az íj alkalmas nemcsak a lovas harcmodorra, hanem akár a gyalogosra is, mert hatékonysága csak az időjárástól (lásd a Heltai Krónikát) és a fizikai törvényektől függ. Mivel pedig a steppén viszonylag kevés a csapadék mennyisége, ezért ott nem kell tartani az íj elázásának veszélyétől. így aztán maradnak a fizikai törvények, melyek felvázolására a következő fejezetben térünk ki. MIÉRT HASZNOS A HÁTRAFELÉ NYILAZÁS ? E kérdés megválaszolásához elsőként meg kell tudni, mik azok a hatások, melyek befolyásolják a kilőtt nyíl röppályáját. Ezek a következők: a, а nyílvessző és а nyílhegy tömege, ezen múlik, hogy kiegyensúlyozott, fejnehéz, vagy farnehéz lesz e a vessző, ami pedig meghatározza a repülési ívet. b, a kilövési sebesség, ami az íj karjainak hosszúságától, rugalmasságától, erejétől függ. c, a repülési idő, ami a nyíl kezdősebességén és a gravitáción múlik. d, a kilövés szögé, amelyet a vessző tömegének, kiegyensúlyozottságának és a cél távolságának megfelelően kell megválasztani. e, végül, de nem utolsósorban nagyon sok múlik a környezeti tényezőkön (szél, eső) és a közegellenálláson. Ezek a szabályozók érvényesek mind az álló helyzetből, mind a haladás, tehát lovaglás közben, kilőtt nyílvesszőkre. Mi változik lovaglás közben? A nyíl kezdősebessége, ugyanis ez függ attól hogy álló helyzetből, vagy haladás közben előre, vagy hátra lövik ki. Mikor a lovas előre, a ló mozgásával azonos irányba lő, akkor a nyíl kezdősebessége nagyobb lesz, mert a ló sebessége hozzáadódik a nyíl sebességéhez. Ezzel szemben amikor hátrafelé, a ló mozgásával ellentétes irányba lő, a ló sebessége levonódok a nyíl sebességéből. Rögtön felvetődik a kérdés: miért lőttek hátrafelé, ha úgy kisebb a nyíl sebessége? Erre a válasz, hogy a lóhátról nyilazó nomád harcosok szinte biztos, hogy nem érzékelték az előre és a hátra lövés között mechanikai számításokkal kimutatható nyílvessző sebesség különbséget. Ez a különbség ugyanis csak a földön kijelölt pont(ok) által meghatározott viszonyítási rendszerben létezik. Ennek megfelelően érvényes az üldöző és menekülő lovascsapat között is, de a nyíl az íjhoz képest azonos kezdősebességgel indul el, akár áll az íjász, akár mozog. A lovon ülő harcos tehát nem érez különbséget az előre és hátra leadott lövései között. (Egyébként is az a tapasztalat, hogy az íjász a saját maga által kilőtt nyilak esetében csak a nagyon nagy sebességkülönbségeket képes érzékelni.) Ahhoz, hogy a vágtató lóról a haladási iránnyal egyező illetve ellentétes irányba leadott lövések sebessége és ezen keresztül maximális lőtávolsága közötti összefüggést elméleti számítások nélkül, tisztán tapasztalati úton fel lehessen ismerni, pontosan meg kellene jelölni a földön a ló helyzetét az ellövés pillanatában, és ahhoz képest kellene lemérni a lőtávolságot. Ha feltételezzük, hogy a nomádok csak azért leszálltak a lóról, hogy elvégezzék ezt a nehezen végrehajtható kísérletet, akkor is jelentős mértékű szórással kell számolnunk a lőtávolság eredményekben, hiszen egyfelől a vágtató lovon nem könnyű feladat még azonos irányba sem minden esetben azonos kilövési szög alatt leadni a lövéseket, az előre és hátra lövés közötti testhelyzet-különbségről nem is beszélve, másfelől egy harcos számára nem a maximális lőtáv elérése a cél, hanem az ellenség eltalálása. Már csak ezért sem valószínű, hogy távlövésben alacsony szórási értékeket tudtak volna produkálni. Ami a legfontosabb: mindezen mérések és kísérletek beállítására és lefolytatására csak akkor kerül sor, ha egyáltalán megfogalmazódik a probléma, amelyre a kísérletek választ adhatnak. Nézetünk szerint ehhez nagyon kevés volt az a tapasztalati információ, ami a nomádok rendelkezésére állt. Mi most a fotocellás sebességmérő műszerekkel megmért nyílvessző sebességek és a gimnáziumi, egyetemi fizikaórákon szerzett ismereteink alapján kiszámíthatjuk, hogy egy Fábián féle honfoglalás kori, 38 font (173.3 N) erejű íjrekonstrukciónál, 45, 40, 30, 25 gramm tömegű nyilak kezdősebessége 36.9; 39.6; 41.8; 44.2; m/sec (SZŐLLŐSY 1995 75.). Ha a ló 30 km/h sebességgel vágtat, akkor előre lövéskor 8.33 m/sec -mai növekszik a nyíl sebessége, hátra lövéskor ugyanennyivel csökken. Álló helyzetből a maximális lőtáv 113, 124, 126, 130 méter. A ló mozgásából adódóan ez a lőtáv kb. 20 méterrel növekszik illetve csökken. Ezek az összefüggések azonban csak sebességmérő célműszer felhasználásával és a modern fizika tudománya által megfogalmazott törvények ismeretében ismerhetők fel, tapasztalati úton nem. Tovább ragozhatjuk a kérdést a nyíl repülési ideje alatt a ló által megtett út figyelembevételével, de ezzel is csak oda jutunk, hogy ha a két csapat azonos sebes211