Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 22/1. (1992-1995) (Szombathely, 1995)

Tímár István: Az 1937. évi körmendi legitimista gyűlés sajtóvisszhangja

Timor István: Az 1937. évi körmendi legitimista gyűlés ... sában egyáltalán nem bűn. A bün az lenne, - folytatta gondolatmenetét a főszerkesztő - „... ha a restauráció kérdésében mindazok, akik ebben a pillanatban a legkülönbözőbb táborokban összesodródtan magukat legitimistának vallják, véleményüket rá akarnák kényszeríteni a kormányzatra és a lakosságnak arra a túlnyomó részére, amely a királykérdés felvetését részben időszerűtlennek, részben nemzeti csapásnak tarja!" A legitimizmus problémáját tovább boncolgatva, Rajniss részletesebben is kitért Eckhardt és Rassay szerepére. Kiemelte, hogy Eckhardt ugyan elhatárolta magát a szélsőséges legitimistáktól, amennyiben kizárólag „az alkotmányos tényezők akaratelhatározása" alapján tartja megvalósíthatónak a restaurációt, de roppant furcsának tartja, hogy a Kisgazdapárt szavazóbázisát szinte vezényszóra átterelték egy másik táborba. Szerinte ez a lépés ékes bizonyítéka a polgári ellenzék retorikája és politikai gyakorlata közötti súlyos ellentmondásnak, mert egyértelműen aláhúzza a pártvezérek egyeduralmának megkérdőjelezhetetlenségét. Rassay beszédéből a Gömbös-kormányzat súlyos bírálatát emelte ki a főszerkesztő, amelyet vitriolos gúnnyal kommentált: „Nagy sikere volt, sokszor éljenezték beszéde közben a királyt, de egyetlen egyszer sem a liberalizmust." A lap nem is a legitimizmus kérdését felvetését, hanem a restaurációs tö-, rekvések indoklását tartotta döbbenetesnek. Véleménye szerint az országban alkotmányjogi hiányosságokra nem lehet hivatkozni, hiszen Magyarországnak a kormányzói jogkör rendezése óta élethosszig megválasztott államfője van. A trón betöltésének kérdése egyrészt nem lehet dogma, másrészt egyáltalán nem világos a restauráció híveinek gazdasági, társadalmi, politikai programja. Az Új Magyarság felvetette a kérdést, vajon milyen külpolitikai tényezők segíthetik a restaurációt, és ennek mi lesz az ára? Az ezt követő fejtegetésekben teljesen egyértelműen megvilágosodik a korabeli magyar politikai elit külpolitikai kérdésekben is homlokegyenest ellentétes álláspontja. Rajniss idézte Sigrayt, aki elégedetten nyugtázta a brit birodalom fegyverkezését. Ezzel szemben a főszerkesztő bírálta Angliát, amiért elutasította Németország gyarmati igényeit. Ez lenne az a nyugodt nemzetközi légkör, amelyikben Magyarország restaurálhat? - tette fel a kérdést Rajniss. A tervezett Duna-völgyi konföderációs törekvésekkel kapcsolatban a főszerkesztő idézett egy osztrák legitimista lapot, melynek hasábjain Ausztria, Csehország és Magyarország összefogását sürgették a közös ellenség ellen. Hogy kit tart közös ellenségnek az említett lap, arra Rajniss szerint Rassay válaszolt, amikor a „porosz csizmáról" elmélkedett. Az Új Magyarság főszerkesztője erre a megállapításra is kész volt a válasszal: „De azokról a csizmákról, amelyek végiggázoltak rajtunk, a csizmákról amelyek ma is elszakított véreink torkát tapossák, egy árva hangot sem hallottunk Körmenden!" A továbbiakban érvelése alátámasztásául sorolta a határon túli magyarság sérelmeit: „Hodzsa mindennap elmondja, hogy javul a csehmagyar viszony, de a felvidéki magyar párt autonómiát követel és súlyos magyar sérelmeket hangoztat. Erdélyben most rendelték el a magyar hivatalnokok és munÚj Magyarság, 1937. október 13. l.o. 148