Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 7-8. (1973-1974) (Szombathely, 1979)

Néprajz - Pusztainé Madar Ilona: Nemesládony és Tompaládony lakóinak állattartása

a szekeret lassan elkezdték terhelni. Befogták a kétlevelű boronába egy-egy kupae trágyát feltettek a szekérre. Egy félév beletelt, junig" az 5—6 mázsától 10—12 q-ig eljutottak a terheléssel. Egy-egy ember loncsozta is a csikót (katonai hatás) s mikor megvolt szívósulva (míg nedves volt) szekérbe fogta, vagy tönköt húzatott vele. A lovak vezénylőszavai : Indítószó: Győ! Megállító: Hő! Jobbra: ho'tte balra : ni ne ! visszaforduló: curikk A fordításnál a pöccintés is megvolt. Lónevek: Baba, Banán, Báró, Bandi, Bogár, Cigány, Cincér, Cingár, Csalfa, Csillag, Csinos, Darázs, Datolya, Deres, Dudás, Eső, Fácán, Fakó, Fecske, Fehér, Figaró, Gyuri, Iram, Juci, Jutka, Kacér, Kati, Kedély, Kisszürke, Kormos, Laci, Lenke, Linda, Lonci, Maca, Madár, Manci, Marok, Mazsola, Miska, Mozdony, Munci, Orkán, Pántlika, Pejkó, Piroska, Ráró, Remény, Rigó, Sanyi, Sárga, Sári, Sugár, Sügér, Szedres, Szellő, Szürke, Tornádó, Tündér, Zsuzsi, Vadas. Ha a lovak közé akarnak menni, azt mondják : ne. A ló nagyobb kíméletre szorul, mint a szarvasmarha, igázása nagyobb gonddal történt. Tavasszal a téli pihenés után csak fokozatosan terhelhető a ló, mert aki nem így cselekszik annak a lova ünnepi betegséget kap. Télen is naponként befogták egy kevés időre, hacsak nem volt nagyon hideg. A magyar lovakra hatványozottan érvényes ez a szabály. Némelyek szerint az egy hétig pihent ló már kevésbé terhelhető, mint a hajtásban levő. Márciusban egy-egy kevés boronálással vagy egy kisterhelésű trágyaszekérrel indították el a lovak munkábavételét. A gabonahordás segítségbe ment, nehogy beázzon, ketten-hárman összefogtak, hívott mindenki magáhovalót, hasonló gabonamennyiséggel és igaerővel rendelkező embert. Egyszerre felraktak 5—6 némelyek 7 keresztet is. A hosszú nyárközepi napon nyolcat-tízet fordultak. Ilyenkor nem volt olyan hosszú a déli etetés, csak abrakot evett a ló, amíg a kocsisok ebédeltek. A rakodáskor adott zölddel pótolták a déli takarmányt. Ősszel a nagyfajsúlyú teher szállításakor 14—16 q-t elvittek egyszerre két jó lovon. Noha ilyenkor már gyakran fel volt ázva a föld, akkor úgy segítettek magukon ill. az állatokon, hogy félterivel mentek ki a föld végére az útig. A teher egyik felét kétszer rakták fel, így sokkal könnyebb volt a vontatás. Még így is előfordult, hogy a nedves földön leragadtak a lovak, ökörrel kellett kihúzatni őket. A trágyahordáskor a rövid napokon is tízet fordultak, de ez a munka váltott szekerekkel ment, míg az egyiket rakták a másikkal vitték a terhet. Néha fuvarba is elmentek a lovakkal Ajkára, Szombathelyre. Egyfolytában mentek, nem álltak meg etetni. A kövesúton vontatott teherből 20—25 q-t raktak fel egyszerre. A lovakkal hasonlóan történt a szántás, mint az ökrökkel. A reggeli indulási idő azonos volt, a kérődzés miatti megállás természetesen kimaradt, de a déli etetés idejére, — tehát délelőtt 6—11 h-ig, délután 2—6-ig szántottak — a lovakkal is hazamentek. A mai idős emberek már „nem érték", de nagyszüleik elbeszélése alapján tudják, hogy azelőtt falovat tettek a gerendelyre és azon szállították ki az ekét. Nem is vitték haza esténként, a szántás befejezésekor húzatták át a másik helyre. A ló gyorsabb az ökörnél, abból következik hogy nagyobb területet szánt ki egy nap alatt. Az eke változását nem követhettük nyomon, mindössze a két világháború között megjelent kettős ekék elterjedésére vannak adataink, amelyek két holdat is kiszántottak naponta két jó lóval. Még meg is gürgették, ha a talaj megkívánta. A ló tehervontatásban felhasznált ereje fokozottabb a szántásban alkalmazottnál, a betaka201