Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 7-8. (1973-1974) (Szombathely, 1979)

Néprajz - Pusztainé Madar Ilona: Nemesládony és Tompaládony lakóinak állattartása

lyikük hozott magával ausztriai, német-, olaszországi kereskedőket is, akik révén messze elkerültek a Ládonyban nevelt állatok (1. térkép). A borjút inkább felnevelték, ritkán adták el. Csak ha valami hibája volt. A helybeli borjúkereskedő megvásárolta, az a környéket is járta borjakért, levágta, a húsát kimérte. Az elhullott szarvasmarhát a cigányok megnyúzták és bőrét eladták. b)Ló „A lovat a talpáról fejik" szól a ládonyi közmondás, vagyis tartás közben igavonó készsége az egyetlen haszon a háznál. A ló igázásának gyakorivá válását a kövesút megépítésével és a szarvasmarha fajtaváltásával lehet magyarázni. Az otthon nevelt csikót könnyebb volt betörni, mert az ismerte az embert, hisz öregje-fiatalja mindig hozzászólt, simogatta, becézgette mikor elment mellette. Egy éves korába a fejébe húzták a féket, egy félévre rá a zablát is a szájába adták, de nem állandóan, hanem csak néha-néha. Vezetgették az udvaron, mellé kötötték az anyjának, hogy szokja a szekérzörgést. Az első világháború előtt három éves korában fogták be a magyar csikót, a két világháború között két, két és fél éves korában. Leginkább tavasszal kezdték a tanítást „míg a bogarak nem járnak". Legszívesebben az anyja mellé fogták be. Ha gyengekorán — fiatalon — kezdték, könnyebben boldogultak vele. Az első időben a hámot az istállóban is rajta hagyták. Az anyja mellé befogott csikót valakinek vezetgetni kellett egy pár napig. A szekeret a kisefán levő hamisszeggel hamisba kötötték, utána akkor is rajta hagyták amikor betanult, nehogy rávágja a terhet az öregebb lóra. A párosításban arra törekedtek, hogy magasságban, színben, járásban hasonlóak legyenek. Ha két csikót egymáshoz akartak szoktatni egyszerre fogták be őket, így még sokkal nehezebb volt a betörés. Először felkantározva majd felszerszámozva vezetgették őket, előbb különkülön, utána együtt. Ha egyszer elkezdték a tanítást, mindennap be kellett fogni máskép elfelejtette volna amit az előző nap tanult. Előfordult, hogy ha egy erős csikóval nem mentek semmire, elfogták a vizet tőle (lásd a patkolásnál) de az nagyon ritkán történt meg és abból jó ló soha nem lett. Miután a kettőt együtt lehetett vezetni, rönköt vagy tuskót kötöttek a kisefára, azt húzgálta egy pár napon át. A rúd mellé való beállást is meg kellett tanítani vele. Szekérbefogáshoz három ember kellett, kettő fogta kívül a kantárszárnyat, egy felült a szekérre, és a gyeplővel irányította. Mondták a vezényszavakat, forgatták jobbra-balra. Először az udvaron járkáltak, utána a mezőn, végül az utakon. Egy-egy alkalommal 3—4 km-re is elmentek. A jóltarott csikót nehezebb betörni. Ha keményszájú volt a csikó, keményzabiát adtak neki (dróttal vagy összekötve alul). Hogyha nagyon ugrándoztak behajtották őket a friss szántásra, ott elfáradtak utána engedelmeskedtek. Gyakran megtörtént, hogy árokba borították a szekeret. Olyan csikó is volt, amelyik nem engedte felrakni a szerszámot, lefeküdt a rúd mellé „azt oszt kiosztottuk" mondják. Mindig szép szóval kezdték de amelyikkel nem boldogultak kénytelenek voltak megverni. Először a hátát pöccintették meg, ha az nem használt, akkor a nyakát a hasát is megverték, az nagyon fájt. Ha betöréskor a köves úton jármű jött vele szembe (akkor még ritkán járt autó) mellémentek a csikónak simogatták, csitítgatták „hó" Pici hó „hó, hó hopp" Pici hó, Pici hopp" mondogatták. Volt olyan ember, aki először szánkóba fogta a csikót, felszerszámozta az istállóban. „Felöltöztetve jobban lehet bírni vele" és úgy vezette ki, mert a szán nem zörgött, könnyebben beleszokott az igába, de valószínű, hogy a szekérbe újra szoktatni kellett. Mikor a csikó szépen húzta 200