Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 7-8. (1973-1974) (Szombathely, 1979)

Néprajz - Pusztainé Madar Ilona: Nemesládony és Tompaládony lakóinak állattartása

A borjút 6—8—10 hetes koráig szoptatták, 110 kg volt akkorra. Néha előfordult, hogy egyegy igen jól fejlett bikát 3 hónapig szoptattak, de az tenyészbika lett. A TSZ óta sokan kifejik a tejet, úgy itatják meg a borjúval, mások ma is szoptatnak. Választás előtt egy-két héttel már darát meg zabot kap a borjú. A darát megcukrozzák, kenyeret is aprítanak bele. Hogyha tavasszal, vagy ősszel születik a borjú, reszelt vagy kockára vágott répát is tesznek a darába, nyáron pedig apróra vágott zöldséget raknak a dara közé, de mindegyikből keveset, nehogy hasmenést idézzen elő. Mostanában már burgonyát is adnak a választási bprjúnak. A fokozatos takarmányozás 3—4 hétig tart. Amelyik borjú szopott egy-két hétig sírdogál a tejért, utána elfelejti. Hogyha kifejik a tejet, akkor sokkal egyszerűbb a választás. Ahol több borjú van, ott a kicsi is korán szálalni kezdi a takarmányt, így még könnyebb a választás. Az olyan borjút jobban takarmányozták, amelyiket szaporításra alkalmasnak találtak, de az üsző első borját, az előhasi borjút semmiképpen nem hagyták meg, úgy tartották, hogy az nem jó semmire. Ha a fiatal állatra szükségük volt, inkább mástól vettek. A ládonyiak szerint az első borjú után a tejhozam csekély, mintegy fele annak, ami a harmadik elles után várható. Nagyon ritkán történt meg, hogy a bikaborjúból tenyészállatot neveltek, sokkal gyakoribb volt az ivartalanított bika nevelése. Az ivartalanítást vagy a pásztor vagy a földműves végezte. A pásztor — foglalkozásából eredően — jobban értett hozzá. Emlékeznek egy Mogyorósi nevű herélőre, ahhoz messziről eljártak. Napjainkban az állatorvos herél. Régen úgy tartották, hogy hat hetes korában a legjobb herélni, mert akkor könnyebben gyógyul a seb. Most féléves korban ivartalanítanak, magyarázatát úgy adják, hogy később fejlődik ki a tökér. A heréléshez három ember kellett. Először a hátára fektették az állatot, majd összerakták a lábait, a két jobbot és a két balt külön-külön. Egymásra igazították a lábszárakat és összekötötték. Két oldalt állt a két segítő, egyik kezükkel a lábat fogták, másikkal az állat fejét. A herélő az állat faránál térdelt jó éles bicskával — amit előzőleg forróvízben fertőtlenítettek — felvágta a herezacskót, kiemelte a heréket, ujjahegyével kifejtette a vékony hártyát, visszanyomta a helyére, így előjött a tökér, azt egy ujjnyi hosszan levágta, a többi visszahúzódott. A sebbe zsírt helyezett, végül fertőtlenítővel bekente. Kioldták a kötelet, a jószág felállt. A kötéllel végighúzgálták a hátát, hogy 10 q-ás legyen. Egy két napig bágyadt volt a jószág, aztán magához tért. b)Ló Ládonyban a ló tartása az emlékezet szerint későn terjedt el, fontossága is elmaradt a szarvasmarháé mögött. Elterjedése a századforduló tájára tehető. „Akkor kezdett kiszorulni az ökör, amikor a kövesutat megépítették, mert a kövön elkopott a körme." Fedeztető állomásuk nem volt, a közelben található ménekhez jártak fedeztetni. Ezek legtöbbje urasági mén volt. Lócsra, Damonyára, Vasegerszegre, Sajtoskálba, Hegyfaluba, Répceszentgyörgyre mentek leginkább. Arra vigyáztak, hogy egy kancával, ill. annak utódjával egymás után ne menjenek ugyanarra a helyre, így ha esetleges volt is a fajta kiválasztása, vaktenyészet ellen védve volt az utód. A törzskönyvezés az országos átlaghoz képest igen későn, közvetlenül a II. világháború előtt terjedt el. A szaporításra kiszemelt egyedek javarészben szélesek vagy félvérek, hidegvérűekkel keresztezettek voltak. Ha a széles hímet magyar ménnel fedeztették, nem olyan tottyadt, elevenebb lett a csikó, noha ezt nehezebb tartásúnak mondták, mint a „magyar"-nak nevezett nóniust,

23 de hamarabb befogható és nagyobb mértékben terhelhető. Némelyek szerint hamarabb el is fárad, 6—8 éves korában már el megy az ereje. Mások úgy tartják, hogy éppúgy igázható 20 éves koráig, mint a nó193