Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 7-8. (1973-1974) (Szombathely, 1979)

Néprajz - Pusztainé Madar Ilona: Nemesládony és Tompaládony lakóinak állattartása

kat hizlalnak. Nagy ólakban — kutricákban — vannak. Takarmányozásuk annyiból áll, hogy megtöltik előttük a jászlat, akkor és annyit eszik iszik amennyit akar. Önitató van. A takarmányos mellett a másik oldalon dara van. A pucolásra nincs gond. Egyszerre három gondozó megy be, összeterelik a bikákat az egyik oldalra, a másik oldalon összeszedik a trágyát, egy kis kocsira rakják, utána a tiszta járásra áthajtják őket, s azt is kitisztítják. Napjában egyszer végzik ezt a munkát. A háztáji állatok nevelése a múltbelihez képest könnyebben történik, több a takarmány, a nevelési, hizlalási idő mintegy kétharmadára rövidült, a szalma etetése megszűnt. A reszeltrépát és a répaszeletet szecskázott kukoricaszárral rakják a silógödörbe és nylonnal fedik be. Négy-öt év óta tápot is kapnak. d)Ló A lótartó embereknek szarvasmarhái is voltak, az állatok etetési ideje egybeesett. Télen kétszer, nyáron háromszor etettek. Télen 6 órakor keltek, a ló előtt kitakarították a jászlat, odaadták az előző napon elkészített abrakot, amely reszelt répából és törekből állt. Másodnaponként készítették, tetejét megszórták gabonadarával, ezért nevezték hinteléknek. (Az Alföld-szerte általános abrakos-tarisznya ismeretlen, itt az abrak nemcsak a szemesterményt hanem a takarmányt is jelenti.) Mások szemül szórták a gabonát a répástörekre, vagy seckára, ezek rendszerint beáztatták az előző napon, hogy kint dagadjon meg, ne a ló gyomrában. Néhányan azonban nem áztatták be, s azt mondják, hogy így sem lett baja a lónak. A hintelékadag nem egyforma egész éven át, télen és nyár elején kevesebb 1—2—3 kg naponta, nagyobb igénybevételnél fokozódik. A tél végi veretes idején (szőrváltáskor) emelik egy kissé. A széles ló 30%-nyival többet eszik, mint a „magyar"-nak nevezett nónius fajta. Az abrak után rázottat — szénából és árpa vagy zabszalmából készült takarmányt — raknak az istálló falára szerelt rácsba vagy más néven sráglába. 8 óráig megette a jószág, akkor megitattak. A nagyon rossz időjárás kivételével mindig kint itattak az udvaron lévő kútnál. Itatás után tavaszi szalmát vagy csutkát kapott a ló, hogy rágódjon, „mert a ló olyan mint a lúd, mindig eszik". Némelyek szerint Isten megátkozta, azért eszik mindig. Délután 3 óra tájban kezdik újra az etetést, hasonló módon a reggelihez. A tavaszi szántás kezdetekor bevezették a háromszori etetést. Ilyenkor félnégy-négy órakor keltek, az abraknak nevezett takarmányra most bőven került gabona (szemül vagy darálva) utána szálastakarmányként lóhert vagy lucernát kapott. Hat óra körül itattak, utána indultak a határra. 11 óra feléig dolgoztak, akkor hazamentek, otthon megetettek — a korláton tartott jószágokkal együtt — félkettő tájban mentek ki újra, naphajlatig dolgoztak. '

6 Mikor hazamentek még világosban etettek-itattak, este ugyanazt a takarmányt kapta a jószág mint reggel. A nyár elején, mikor a zöldtakarmány megnőtt, fonnyadtat kapott a ló, akkor kevesebb hintelékkel élt (ilyenkorra már ki is fogyott a gabona). Az esti itatás után nyáron tettek elé valami gyenge takarmányt, „mert a ló ilyenkor is egész éjjel eszik, kicsit lefekszik, felkél újra eszik." A reggeli két órán át tartó etetés alatt megpucolták a lovat, kitakarították az istállót. A kiscsikót 2—3 hetes korában már vakargatják, de csak játékból, féléves korában kezdik rendesen pucolni. A legtöbb ember egyszerre vakarja és keféli a lovat, ha baloldalra állnak, rendszerint így kezdik, jobb kézben van a vakaró, az jár elöl, szemben a szőr hajlásával, körkörösen jár a vakaró, s először a kefe is utána szőrmentén. (Innen eredhet a szó kíméletes jelentése.) A nyakon indulnak el, végigmennek a háton, felnyúlnak a has alá, úgy haladnak a faráig. Utána a hátulsó lábakra kerül a sor. A ló az első lábait nem igen hagyja vakarni, azt csutakolni kell. Van olyan ember, aki először végigvakarja, utána végigkeféli a lovat. Sokan kiverték a sorport (a keféről a vakaróba húzott port) az istálló kőpadozatára. 190