Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 7-8. (1973-1974) (Szombathely, 1979)

Néprajz - Pusztainé Madar Ilona: Nemesládony és Tompaládony lakóinak állattartása

karmánnyal — kölessel, csalamádéval — vetik be. A takarmányt nem szokták eladni, mind feletetik. Jól látható ebből is a ládonyiak életében az állattartás szerepe és jelentősége. A szénát kétszer kaszálják, jobbnak tartják az első vágású, ún. anyaszénát mint a második kaszálójú sarjút. A vetett takarmányok közül a lucerna, a lóhere és a bíborhere terjedt el. A lucernát négyszer-ötször kaszálják évente, igaz, hogy 3—5 évnél nem tart tovább, mert gyenge a talaj. Azért is szeretik vetni, mert megerősíti a talajt, — gabona alá különösen kitűnő. A lucernát a szarvasmarhának és a lónak adják. A lóhere kétszer-háromszor kaszálható, ezt inkább lónak adják, — mivel keményszárú növény, kikezdi a szarvasmarha száját. A bíborhere jó tejelő takarmány. (A ládonyiak szerint a takarmány elterjedése kizárólag a gabona rovására történt, a rétet nem törették fel.) A gabonafélék közül abraknak való takarmányként a rozsot, az árpát és a zabot vetették, jóllehet búzából is készítettek darát. A zab közé bükkönyt is kevertek, de ez ritkán fordult elő. A búza pelháját répával takarmányként, szalmáját pedig alomként hasznosítják. A többi gabona szalmájából — a tavaszi szalmából — szénával vegyítve rázottat készítenek, így a téli takarmányozáshoz jó alapanyagul szolgál. Termesztenek még egy kevés kukoricát is, a szemesterményt jobbára sertéshizlalásra használják, szárával a szarvasmarhát etetik. A ládonyiaknak igen fontos takarmánynövénye a répa. A kerékrépát tarlóba vetették másodvetésként. Ezenkívül bíbor-, valagonülő- (takarmány-), köcsög- és cukorrépát termesztettek. A cukorrépát a büki, később a sajtoskáli cukorgyárba szállították, de a szelet és a melasz visszakerült hozzájuk, a csírát (a répa földből kiérő, leveles része) pedig el se vitték. A répa és a cukor melléktermékei ősszel és télen igen kedvelt eledelei a jószágnak, a zöldtakarmányt kitűnően pótolják. A ládonyi udvarok végében nagy pajtákat építettek. A szálastakarmányt nagy pajtákban tárolták. Nagyon szegény ember volt az, aki kevéske szénáját a csillagpajtában — a szabad ég alatt — rakta kazalba. '

2 A pajtában külön fiókokba került a széna, a lucerna, a here, és — ha befért — a gabonaszalma. A búzaszalmát mindig kazalba rakták. A pajta fenekére, a takarmány alá szártussát — megfosztott kukoricaszárat — raktak, hogy „fel" ne penészedjen. A szabad ég alatti takarmánytartási formát csillagpajtának nevezik. Az utóbbi időben már sokan rakják az udvaron kazalba háztáji állataik takarmányát. A szénát csak úgy, mint a lucernát és egyéb takarmánynövényt a mennyiségtől függően rakják boglyába vagy kazalba. A boglya alapja kör, metszete kúp alakú. A boglya kisebb mennyiség raktározási módja. A boglya alá 20 cm-nyi magas „feneket" raknak szalmából, vagy szártusából. Napjainkban nem építenek pajtát, inkább a régit is lebontják, faanyagát házépítésre használják, és a szabadban rakják össze. A kazalrakás pontos munkát, jó áttekintő készséget igényel. A kazalt legényesen — takarosan — rakják. A sarkait beszarvazzák, megfognak egy nagy öl szénát, összehajtják és a végek sarkaira helyezik kifelé, sokan középre is hajtanak egy-egy szarvat a két végére. A szarvak után kirakják a széleket, majd bcvőgyelik a közepét — vízszintesen berakják — szarvanként rakják ki a sorokat. Mikor a kazal derekához érnek egy-egy arasznyival beljebb rakják a szarvakat, a középső szarvazást elhagyják, felfelé fokozatosan keskenyítenek, végül kúpos keresztmetszetűre formálják és betetőzik a tetejét. Hogyha kevés a tetézni való „ha nem telik be", akkor az oldalból gereblyével húzott anyaggal rakják meg. A legtetejét szalmával fedik, hogy be ne ázzon. Hogy a szél meg ne tudja bontani a tetőt, lódungozzák a kazlat. Két-két féltéglát dróttal vagy spárgával összekötnek és méterenként felrakják. A szalmakazal rakása a szénáéhoz hasonlóan történt. Most a bálásszalma tetejét ömlesztett szalmával tetézik be. 186