Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 3. (Szombathely, 1965)

Trencsényi-Waldapfel Imre: Egyiptomi elemek az aranykori latin költészetben

az összefüggésbe illeszkednek az Octavianus győzelmét jelképező gigantomachia győzelmes istenének azok a vonásai is, amelyeket Apollón attribútumainak végtelen gazdagságából is kiválaszt a költő, hogy egy felséges képben egyesítse őket (III. Carm. 4, 61 — 64): qui rore puro Castaliae lavit crinis solutos, qui Lyciae tenet dumeta natalemque silvam, Delim et Patar

eus Apollo. Láttuk már, Ptolemaios Philadelphost egy a délosi Apollónnak szentelt himnuszban ünnepelte Kallimachos; emeljük ki azt is, hogy az alexandriai költő ennek során az isten kathartikus fürdőjére is utalt. Ezekután önként kínálkozik a feltevés, hogy Apollónnak Horatiusnál egyedülálló, és a római költészetben különben sem túlságosan gyakran előforduló Patareus jelzője is azért került ide, mert Patára, az Apollón-kultusz ősrégi székhelye Lykiában különleges szerephez jutott már éppen Ptolemaios Philadelphos Apollóntiszteletében és ez az utóbbi mutatott példát Augustus és az Augustusi dicsőítő költők számára is az Apollón-kultusz politikai előnyeinek kihasználásában. Augustus görög kortársa, s mint más összefüggésben W. Aly bizonyította,

19 Horatiusnak személyes ismerőse, Strabón számol be arról, hogy Patarát éppen II. Ptolemaios Philadelphos állította helyre, a városnak új nevet adott: „Lykiai Arsinoé", de — mint Strabón hangsúlyozza — az új név nem tudta kiszorítani a régit (XIV. 3, 6). Ha pedig a most vizsgált óda (III. Carm. 4) egész kompozícióját vesszük figyelembe, az egyiptomi mitológiával még egy további egyezést is fogunk találni. Augustus történeti nagyságát, amelyet a mitológiai jelképek — Zeus, aki a titánokat, Apollón, aki a gigászokat győzi le — kívánnak érzékeltetni, e szerint valójában az az érdeme határozza meg, hogy a polgárháborúk lezárásával visszaadta a világnak a harmóniát, ugyanazt a harmóniát, amelyet a költőnek a múzsákkal eltelt lelke is visszatükröz. Az óda kezdősorai Kalliopét idézik, azt a Múzsát tehát, aki Hésiodos Theogoniája. (80—103) szerint a költőt ugyanúgy ihleti, mint a bölcs és igazságos királyokat. Ennek a felfogásnak tökéletesen megfelel, ha a költő áttérve az uralkodó szerepére, a Camenákat szólítja meg, akik őt mindig és mindenütt kísérik, de a császárt is nehéz küzdelmei után felüdítik és szelíd tanácsokkal látják el. A bosszú Osirisért és Seth-Typhón legyőzése éppen Thot-Hermés által az egyiptomi mitológiában jellemzően kapcsolódik össze a múzsái művészettel. De ez a múzsái művészet nem merül ki abban, amit mi ma is „muzsikának" nevezünk, hanem — a pythagoreusok tanításához hasonlóan — a világegyetem harmóniáját is biztosítja. Térjünk vissza egy pillanatra Plutarchos elbeszéléséhez, ahol a már idézettek folytatásaként — platonizáló-filozófikus megfogalmazásban, de mint máskor is, aligha megbízható egyiptomi forrás nélkül — még a következő olvasható (Plut, de Is. et Os. 55). Miután Hermès, azaz Thot kimetszette Typhón inait, húrokat készített belőlük; a mítosznak ezt a vonását az egyiptomiak arra magyarázzák, hogy az értelem — a Logos, melynek ThotHermés a megszemélyesítője —, mikor elrendezte a világegyetemet, diszharmonikus részekből alakította ki a harmonikus egészet, de nem semmisítette meg a romboló erőt, csupán megbénította. Ez a romboló erő, bár általában tehetetlenül lappang, tovább működik és a világegyetemet állandóan különböző természeti katasztrófákkal, földrengéssel, szárazsággal, viharral, járvánnyal veszélyezteti. Ezek szerint az egyiptomi felfogásnak a szellemében áll a világ harmóniájának helyreállítását ünneplő óda végén, a győzelemmel megvívott titanomachia és gigantomachia megrázó képei után a megölt ellenfelek helyett egy másik, nyugtalanítóbb szimbólum: a 19 W. Aly: Strabonis Geographica. Bd. IV. Bonn 1957. 376-386.1. 133