Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 2. (Szombathely, 1964)

Horváth Ernő: Adatok a növények fosszilizációjának kérdéséhez

magábazáró limnokvarcit telep, melynek oldatai idézhették elő a híres megyaszói faopálok keletkezését is. Ennek kora viszont esetleg már felső-pannon. A levelek opálosodott volta lehetőséget nyújt az epidermiszvizsgálatokra, mely a biztosabb meghatározást segíti. Itt az opálosodás ellenére is megfigyelhető az a jelenség, mely általában a levél fossziliákra jellemző, hogy az esetek nagy részében a fonákuk felőli oldalon válnak el a kőzettől (I. tábla 1 —2. kép; II. tábla 2., 5—6. kép), s a jelen esetben a másik felükön csak lenyomatuk marad vissza, néhol kisebbnagyobb foszlányokkal. Ez a megtartással is szoros összefüggésben van, ugyanis amelyek fonákukon válnak el jó megtartásúak, szemben a másik rossz megtartásával. Magyarázata az lehet, hogy a fonákukon elváló levelek kevésbé roncsolódott állapotban, ép szöveti szerkezettel kerültek beágyazási helyükre, ahol a rátelepülő üledékek nyomására a sejtekben lévő gázok a stomákon zavartalanul kijöhettek és így a levél és a kőzet között egy igen vékony légréteg keletkezett, mely az elválásban még ma is szerepet játszik. Roncsolódott levél esetében a stómák sérülése, eltömődése révén az előzők nem következhetnek be, és így a bennrekedt gázok mintegy felfújják a levelet, a belső összetartó elemeket megroncsolva. Ezek a levelek a kőzet hasításakor szabályszerűen kettéválnak (II. tábla 2., 5. kép). Mindezek a tulajdonságok az epidermisz vizsgálatok során is felismerhetők. Hasonló jelenségek okozzák a levéllenyomatoknak a fonákuk felőli oldalon történő elvásását, illetve a réteglapon fonákkal való jelentkezését. Az alábbiakban a kéregnélküliség kérdését szeretném megfigyeléseim adatai alapján megvilágítani. A kovásodás az esetek nagy részében a növény elhalása után indul meg. Ha élő állapotban is indul el, ezzel rövidesen bekövetkezik a cambium elhalása, mely által a farész és háncsrész egymástól elválik. Az előzőkben rámutattunk arra, hogy a kövesedés a tracheákon és tracheidákon stb., vagyis az élő növényi szervezet tápanyag ellátását végző csatornáin át történik. A cambium elhalásával a háncsrész és ezáltal a kéreg is elszakad ettől a csatornarendszertől és így a „szabályos" kövesedési lehetőségtől is. Hasonló folyamatok játszódnak le az uszadékfák esetében is, melyhez még a szállítás során mechanikai hatások is járulnak, rövid időn belül lehántolják a törzs és ágdarabokról a háncs és kéregrészeket (1. sz. kép), így számukra csak a sokkal lassúbb és komplikáltabb átitatódás lehetősége rriErad fenn, melyet még az összetöredezés és a szerves anyagok gyorsabb elbomlása illetve kiszáradása egyre hátráltat és sok esetben egyenesen kizár. Ezért ha arra helyi lehetőség van, ezek inkább a szénülés útjára lépnek. Ez alól általában csak néhány speciális szerkezeti és anyagi felépítésű kéregrész képez kivételt, amilyen pl. a nyírfa (Betula), melynek kérgét is nagyon szépen megtartott maradványai tömegesen kerülnek elő Megyaszó alsó-pannon flórájából (I. tábla 8., II. tábla 3. kép). Az átitatással kövesedéit, levetett, kéregrészek kovásodására is Megyaszóról említhetek példát, ahol a Platanus-ok évenként leváló kéregdarabjai aránylag jó megtartásban kerülnek elő. A MARADVÁNYOK GENETIKAI, KRONOLÓGIAI ÉS RÉTEGTANI KÉRDÉSEI Ez az a tárgykör, melynek megfigyelési és észlelési adatai serkentettek leginkább e cikk megírására. 1962-ben, két ízben is lehetőségem nyílt, hogy a szombathelyi Vízi-Úttörőkkel áttanulmányozzam a Rába magaspartjait. Erre az indított, hogy kinyomozzam honnan kerülnek a vízbe a Sárvár és Vasvár környékén a Rába medréből előkerülő legömbölyített, vagy legalábbis koptatott, kovásodott famaradványok. Az út során ezt nem sikerült megállapítanom, de helyette a Rába egyik szakaszán a magaspartban, a felszíntől mért 200—220 cm mélységben egy kékesszürke, homokos iszaprétegre bukkantam, mely a legnagyobb meglepetésemre zsúfolva volt kavicsalakúra lekoptatott fadarabokkal (2—3. kép). Első pillantásra a keresett kovásodott 11