Savaria - A Vas Megyei Múzeumok értesítője 1. (Szombathely, 1963)

Palánk István: A Magyar Tanácsköztársaság iparpolitikája, az üzemek szocializálása Vas megyében

állapította meg. A szakmunkások órabére 4 és 8,50 korona között, a segédmunkásoké 3 és 6,50 korona között volt. A teljesítménybéres bérezési rendszer megszüntetése a gyakorlatban nem vált be. Hamarosan a munkateljesítmények csökkenésében jelentkezett az időbérezés általánossá tételének hatása. A szorgalmas munkásokat elkedvetlenítette, hogy ugyanannyit kerestek, mint a hanyagul dolgozók. A szentgotthárdi selyemgyár munkástanácsának elnöke fel is vetette: „célszerű volna az akkordbér-rendszert újból bevezetni, mert egyfelől ezt éppen a szorgalmas és nagyobb teljesítő képességű munkások kívánják, másfelől a szükséges munkafegyelmet csak így lehet biztosítani." Hasonlóan nyilatkozott az Elektromosművek munkástanácsának elnöke is az üzem dolgozóihoz intézett felhívásában: „Haladéktalanul át kell térnünk a munkateljesítménnyel arányba hozott bérezésre." A teljesítménybéres rendszer eltörlésekor nem vették figyelembe a termelési viszony megváltozását, a kizsákmányolás megszűnését. A termelési viszony megváltozásával a teljesítménybéres-rendszer is elveszítette tőkés tartalmát. Varga Jenő népbiztos Munkásigazgatás címmel 1919. júniusában megjelent kiadványban rámutatott a bérezés tekintetében még meglevő helytelen szemléletre és a szakszervezetek megváltozott feladatára: „. . . a proletárállam a lakosság munkaeredményének teljességét lehetőleg egyenletesen igyekszik szétosztani a dolgozók között. Bérharcnak tehát ilyen értelmében lehetősége nincsen; a feladat csak az: igazságosan, a teljesített szolgálatok arányában osztani meg a társadalom egész munkaeredményét az egységes munkáskategóriák között. Természetes, hogy az a régi ideológia és régi gyakorlat, amely a szakszervezetekben évtizedes harcok következtében előállott, hogy t.i. feladatuk minél magasabb munkabért, minél rövidebb munkaidő mellett kiküzdeni, nem szűnt meg egy csapásra." A népgazdaság vezetői a gyakorlati feladatok megoldása közben felismerték, hogy a munka szerinti elosztás a szocializmus gazdasági törvénye. A munka szerinti elosztás biztosítja a dolgozó személyes anyagi érdekeltségét munkája eredményében, ezzel a munka termelékenységének emelésére ösztönöz és ugyanakkor a termelők jólétének növekedését is elősegíti. A Testvériség július 9-i számában, Külön munkadíj a többtermelő munkásoknak cím alatt, ismertette a Népgazdasági Tanács választmányának a bérkérdésben elfoglalt álláspontját. Megállapították, hogy a munkásság helyzetének javulása csakis a termelés fokozásával érhető el. E célból szükséges, hogy a munkások keresete a munkateljesítmény növekedésével emelkedjék. A Népgazdasági Tanács választmánya felhívta a termelési biztosokat és az üzemi tanácsokat, hogy a szakszervezetekkel és az üzemi munkássággal egyértésben tegyenek javaslatot a Népgazdasági Tanács munkaügyi osztályának a teljesítménnyel arányos bérezési rendszer kialakítására. A választmány szerint egyik mód az lehet, hogy a megállapított munkateljesítményt minimumnak véve, a többlet-teljesítmény külön díjazásban részesül. Elhatározta a Népgazdasági Tanács választmánya, hogy az új bérrendszer megalkotásáig azokban az üzemekben, ahol a proletárdiktatúra óta azonos technikai feltételek mellett többet termeltek, a munkások külön jutalomban részesülnek. Az alkalmazottak bérét megállapító rendelet május 3-án jelent meg. A Forradalmi Kormányzótanács ebben a rendeletben kimondta, hogy „mindenkit, aki munkája után él, munkásnak tekint és eltörli azt a megkülönböztetést, amely korábban tisztviselők és más alkalmazottak között fennállott. Megszűnik tehát a különbség a tisztviselők és a munkások bérei között is úgy, hogy csupán a szakképzettség kisebb vagy nagyobb foka, továbbá a vezetésre való alkalmasság lehetnek 287