Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
Zsellérek és töredéktelkes jobbágyok a munkaerő- és árupiacon a 19. század első felében
Zsellérek és töredéktelkes jobbágyok a munkaerő- és árupiacon a 19. század első felében Ha a történész a 18. század vége, a 19. század első fele statisztikailag is értékelhető, elsősorban a korabeli adózást szolgáló conscriptioi tükrében vizsgálja a magyar gazdaságot és társadalmat, meglehetősen homogén agrárvilág tárul a szeme elé, s némileg árnyaltabban, de hasonló képet fest történetírásunk is a polgárosodás előtti magyarországi állapotokról. A rendi állam forrásokon átsugárzó önképe szerint a paraszt a földet túrja, robotol és adózik, az iparos az céhes, s ha mégsem, akkor üldözendő, a nemes pedig az alkotmány és a függetlenség védelmezője. Ez az idill már az éles szemű kortársak szemében sem volt hiteles. Berzeviczy Gergely meghökkentő kalkulációja szerint a 18/19. század fordulóján egy egész telkes jobbágy gazdaságának a földesúri és közterhek lerovása utáni éves deficitje 75 pengő ft 28 krajcár, amelyet családja és birtoka kizsarolásán túl elsősorban fuvarozással, üzleteléssel, vászonkészítéssel, azaz birtokán, sőt a mezőgazdaságon kívüli tevékenységgel egyenlít ki. Állítása alátámasztására idézi a kortársi adószedői tapasztalatot, amely szerint az adóhátralék nem ott a legalacsonyabb, ahol a mezőgazdasági termelés feltételei a legkedvezőbbek, hanem ott, ahol lehetőség van egyéb kiegészítő keresetre.1 Mindezt tán írhatjuk a kezdetleges agrotechnika, az alacsonyabb terméshozamok, a rossz értékesítési feltételek, a még csak ezután kiépülő felvásárlóhálózat, s mindennek következtében a befelé forduló, jórészt önellátó parasztgazdaság rovására, amely ugyan alig termelt árut, de más részről nem is igényelt, s birtokát csak az adózás kényszere mozdította ki vegetáló állapotáról. Ám az ország feudális függésben élő lakosságának döntő hányada nem csupán egész telekkel, de féllel sem rendelkezett, amely Wellmann Imre számításai szerint ugyanebben a korban a jobbágygazdaság optimuma volt, mivel ez volt a legkisebb parasztbirtok, amiből még meg lehetett élni, s a legnagyobb, amelyet egy átlagosan öt fős család külső segítség nélkül meg tudott művelni.2 A két szerző számításainak eredménye ugyan messze esik egymástól - a rendkívül eltérő viszonyok között egyetlen számadat nem is tükrözheti a valós helyzetet - ám mindkettő egy irányba mutat: a telekhányad csökkenésével egyenes arányban növekedett a paraszti népességre nehezedő 1 BERZEVICZY 1979. 379-381. 2 WELLMANN 1979. 147. 159. 175
