Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
A nemesi hatalomgyakorlás alapjai és eszközei Magyarországon 1711-1848
helytállni. De a spanyol örökösödési háború reményt ébresztett a felkelőkben. Ez azonban nem vált valóra, a magyar sereg a francia szövetség dacára a kezdeti sikerek után meg- semmisitő vereséget szenvedett. A kimerült Franciaország sem tudott a kurucoknak se- gitséget nyújtani. A hadsereg felbomlott, az országban pestis dúlt, az orosz cártól remélt segítség sem érkezett meg. A Habsburgok szövetségesei, Anglia és Hollandia nem voltak hajlandók az országot a béketárgyalásokba bevonni, így a felkelőknek végül nem maradt más, mint a fegyverletétel. Annál meglepőbb volt, hogy Károlyi Sándor a kurucok képviseletében egy olyan békét alkudott ki a teljesen kilátástalan helyzetben, amely nem csupán a felkelés résztvevőinek biztosított teljes körű amnesztiát, hanem a nemesség személyes és az ország politikai szabadságát is garantálta. A magyar történetirás mindmáig adós a meggyőző válasszal arra a kérdésre, hogy mi indította a dinasztiát e példátlanul nagyvonalú lépésre. Ha a cseh rendi felkelést követő megtorlásra, a cseh korona önállóságának megszüntetésére, vagy az 1848-1849-es magyar szabadságharc utáni hasonló eseményekre gondolunk, akkor ez a kompromisszumkészség magyarázatot kíván. A szokásos válaszok nem hangzanak meggyőzően. A spanyol örökösödési háború harcai már elcsitulóban voltak, I. József császár hirtelen halálával a Habsburgok elvesztették reményüket a spanyol koronára, így a további küzdelem a nyugati fronton értelmetlenné vált. Nem volt tehát akadálya további császári csapatok bevetésének a kurucok ellen. Sem ellenségeik, sem szövetségeseik nem tekintették Magyarországot egy szuverén országnak, s igy nem számolhatott külső támogatással, vagy éppen a magyar függetlenség nemzetközi garanciájával. A császár halála utáni zavaros helyzet, valamint a nevében tárgyaló Pálffy János személye - aki szintén magyar volt - átmenetileg ugyan befolyásolhatta a tárgyalások menetét, de nem eredményezhetett olyan kiegyezést, amely gyakorlatilag a birodalom felbomlásáig a dunai monarchia alkotmányos keretét képezte.4 A válasz tehát nem katonai vagy diplomáciai téren keresendő, sokkal inkább az ország és a birodalom belső struktúráiban, amelyek a mindenkori erőviszonyoktól függetlenül érvényre jutottak, és még sokáig meghatározóak maradtak. így már az 1670-es években meghiúsult egy abszolutisztikus kísérlet Magyarország betagolására a birodalomba. A magyar nemzeti legendák ezt a katonai ellenállás javára Írják, a valóságban a próbálkozás már korábban elvesztette lendületét.5 Egy újabb kísérlet következett - mint erre már utaltunk - az oszmán birodalom elleni felszabadító háború idején az 1680-1690-es években. De már a török háború vége előtt körvonalazódott a kiegyezés. A visszafoglalt területeket a magyar királysághoz csatolták, megkezdődött a vármegyék újjászervezése, amelyek a nemesi önkormányzat területi egységeit képezték. Az adókivetést egy arisztokratákból álló bizottságra ruházták, behajtásával a vármegyéket bízták meg. A birodalom hatalmas adósságai dacára a korábbi tulajdonosok leszármazottai 10% fegyverváltság ellenében visszakapták földbirtokaikat a felszabadított területeken. A nemességnek tett politikai és gazdasági engedmények annak belátásán alapultak, hogy az udvari kamara és a hadsereg képtelen az ország kormányzására és erőforrásainak a háború szolgálatába állítására. Ellenkezőleg, a hadsereg eljárása az elégedetlenséget szította, s így fennállt annak veszélye, hogy az imént elfoglalt országot újból elveszíti "BENDA 1976.44-50. s R. VÁRKONYI 1978c. 15-25. 26
