Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
A rendiség és a szatmári béke
lámával szemben pedig fenntartotta a rendi dualisztikus berendezkedésre tett ajánlatát. Rákóczi nem csupán a hadszíntéren szenvedett vereséget, hanem a rendek megnyeréséért folytatott küzdelemben is. (A szatmári béke nemcsak a szabadságharc végére tett pontot, hanem több mint egy évszázadra lekerült a nemesi politika napirendjéről a jobbágyokkal létesítendő társadalmi koalíció gondolata is, átengedve a terepet a dinasztia felvilágosult uralkodóinak, akik Rákóczi halála után fantasztikus metamorfózissal a gyűlölt idegen hatalomból a parasztság végső reménységévé váltak.) A békének a birodalom és a rendek kompromisszumán nyugvó társadalmi és közjogi keretei lényegében már a szabadságharc kirobbanása előtt készen álltak, végső fokon ez a magyarázata a Habsburgok győztes félként szokatlan nagyvonalúságának. A béke nem a nyers katonai erőviszonyokat, hanem az egymásrautaltság fokát fejezte ki. A szabadságharc azonban ennek ellenére sem volt hiábavaló, paradox módon a belső megbékélés katalizátorának bizonyult. A birodalom haderejét civilizáltabb magatartásra és törvényességre szorította - ez mellesleg az ország talpra állítása érdekében elemi érdeke is volt. A magyar rendek pedig a kuruc háborút követően immár végképp elfogadták a megvál- toztathatatlant: az önálló magyar államiságnak visszavonhatatlanul vége, s cserébe kiváltságokat, békét, biztonságot, gyarapodást nyertek. Úgy vélték, nem kötöttek rossz üzletet. Az alku eredményének tartósságához kétségkívül hozzájárult a nyolcéves véres küzdelem emléke, ám döntőnek mégis az bizonyult, hogy a kompromisszum az erők és az érdekek egyensúlyán nyugodott, kifejezte a kor társadalmi realitásait, és számot vetett azzal a ténnyel, hogy a rendek még sokáig megkerülhetetlen tényezői voltak a korabeli magyar valóságnak. Magyarország gyengesége és fejletlensége nem tette lehetővé a függetlenség kivívását, de rendi berendezkedése egyúttal elháríthatatlan akadályt képzett a Habsburg-ab- szolutizmus útjában is. E patthelyzet eredménye az a kettős - területi és funkcionális - dualizmus lett, amely rányomta bélyegét az 1848-ig tartó időszakra. Egyrészt térbeli elhatárolódás alakult ki a birodalom abszolutisztikusán kormányzott nyugati fele és Magyarország között, másrészt munkamegosztás a központi szervek és a rendiség között. A történelmi fejlődés által napirendre tűzött, de belső forrásokból megvalósíthatatlan centralizáció ára szükségképpen a korlátozott szuverenitás volt. A rendek által kötött kompromisszum motívumai között nyilvánvalóan döntő szerepet játszott önnön érdekeiknek — földbirtokaiknak, a jobbágyság feletti uralmuknak és a kiváltságoknak - a védelme, de az alku egyúttal 1918-ig garantálta az ország területi integritását, s biztosítékot nyújtott a potenciális hódítókkal szemben. Védte a földesurakat jobbágyaikkal, ám a későbbiek folyamán bizonyos mértékig a jobbágyokat is földesuraikkal szemben, s nem utolsósorban védte a nemességet önmagával, a rendiség anarchisztikus természetével szemben. Azaz önnön érdekeiket képviselve a rendek egyetemesebb célokat, az ország egységének megőrzését és fejlődését is szolgálták, s nem volt olyan erő Magyarországon, amely e tekintetben helyettesíthette volna őket. A magyar rendiség mindenekelőtt a földbirtokos nemesség intézményrendszere volt. A személyében és autonóm önkonnányzatában, a vármegyében összpontosuló gazdasági, közigazgatási, rendőri és bírói hatalom garantálta erejét, érdekérvényesítésének hatékonyságát. A felszabadító háborút követően a gazdasági élet újraindítása, az állami struktúrák helyreállítása bizonyult a legsürgetőbb teendőnek, s e feladatokat a birodalom a maga eszközeivel (hadsereg, kamara) nem volt képes eredményesen elvégezni. A bi22
