Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
A rendiség és a szatmári béke
Mindezek alapján arra a kérdésre, hogy abszolutizmus volt-e mindaz, ami 1687 és 1703 között Magyarországon megvalósult, a történetírás nem ad egységes feleletet. A válaszok - a megvalósítás szándékát nem vitatva - a teljes tagadástól a korlátlan abszolutizmusig terjednek. Úgy véljük, hogy az ütköző nézetek nem annyira a valós helyzet, mint inkább a történeti fogalom eltérő értelmezéséből fakadnak. A kétségkivül tetten érhető birodalmi centralizációs törekvések a háborús helyzetből fakadó rendkívüli körülményekkel párosulva valóban fenyegető árnyékot vetettek a korabeli Magyarországra, s elhomályosították a birodalom és a nemesség közötti kompromisszum, a rendi dualizmus továbbélésére utaló jeleket. A kölcsönös egymásrautaltság a rendek részéről közjogi, a császár részéről a nemességnek tett társadalmi engedményekben fejeződött ki, s ennek köszönhetően 1687 és 1703 között nem volt nyoma rendi ellenállásnak az országban. A rendeknek a császárral kötött kompromisszuma közjogi értelemben Magyarország birodalmi helyzetét is meghatározta, s ezt történetírásunk egyetértőleg kedvezőtlennek minősíti a teherviselés aránytalanságai és a magyar politikusok minimális bécsi befolyása alapján. A magyar rendek joggal sérelmezték, hogy mellőzték őket a birodalmi politika formálásában, ugyanakkor nem tudatosult a közgondolkodásban a hazai törekvések belső ellentmondása. Egyszerre kívántak rendi politikát űzni, valamint szerepet vállalni az ezzel konfrontálódó központi szervekben; minél inkább elkülönülni a birodalmon belül az államiság védelmében, ugyanakkor befolyásos tényezővé válni a birodalom ügyeinek formálásában. E kettő nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen volt, mint ahogy a birodalom cseh vagy osztrák származású vezetői sem saját rendjeiket képviselve jutottak hatalomhoz és befolyáshoz, hanem a dinasztia lojális szolgálóiként. A magyar politikusok egészen 1848-ig mellőzöttségükkel fizettek Magyarország rendi gyökerű birodalmi különállásáért. A Rákóczi-szabadságharc kirobbanását tehát nem a rendek és a császár alkotmányos konfliktusa idézte elő, hanem olyan szociális természetű okok, amelyek csak közvetve függtek össze Magyarország birodalmi státusával. A francia- és törökellenes háború hatalmas költségei meghaladták a birodalom adófizetőinek teherbíró képességét. A felhalmozott adósság törlesztése érdekében tett kétségbeesett erőfeszítések - előrehozott adófizetés, kereskedelmi monopóliumok, fogyasztási adók - nem jártak kielégítő eredménnyel, ugyanakkor jövedelmi forrásaitól megfosztva felkelésbe hajszolták a népet. A parasztlázadást Rákóczi, majd nyomában a nemesség csatlakozása tette nemzeti felkeléssé. A Habsburg-ellenes társadalmi koalíciót azonban kezdettől fogva az érdekek és célok alig összebékíthetö ellentéte jellemezte, amely bonyolult és végső fokon kudarcra ítélt lavírozásra kényszerítette Rákóczi fejedelmet. A jobbágykatonák tehermentesítése, a katonaszabadság ígérete, a birtokosok bevonása a közteherviselésbe és a katonaságra támaszkodó, a rendek hatalmát kikezdő központosító tendenciák elfogadhatatlanok voltak a nemesség számára. Ugyanakkor elengedhetetlen feltételei voltak ezek a harc sikeres megvívásának, amelynek fő célja - a változó körülményekhez igazodó taktikázás közepette - Magyarország önálló államiságának, nemzetközi jogalanyként való elismertetésének kivívása volt, a Habsburgokkal vagy nélkülük. A feloldhatatlan dilemmából a dinasztia ügyes politikával kínált kiutat. Rákóczinak a széles körű társadalmi összefogást szorgalmazó - és ennek érdekében a nemességtől áldozatokat kívánó - törekvései lehetővé tették számára, hogy szokatlan szerepkörben lépjen fel: a nemesi kiváltságok és a rendi jogok bajnokaként, a fejedelem központosító ál21
