Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
A rendiség és a szatmári béke
dekében megpróbálta a terheket másokra, például a szomszédos területekre, az addig adómentes katonáskodó elemekre, a jobbágytelken élő kisnemesekre hárítani, másrészt szembeszegültek a birodalmi kormányzatnak a földbirtokosokat megadóztatni szándékozó igyekezetével. Az adóterhek elosztása minden deklarációnál, politikai tervezetnél világosabban jelezte Bécs társadalompolitikáját, s közvetlenül meghatározta a birodalomépítés lehetséges bázisát és megvalósításának eszközeit is. A főnemességnek sikerült az eredetileg őrá kirótt adót a töredékére lealkudni, s az udvar - a szerbek kivételével - hozzájárult a katonáskodó elemek megadóztatásához, lemondva arról, hogy felhasználja őket a rendiség ellen folytatott küzdelmében. Bár szavakban jobbágy védő politika mellett tett hitet, a gyakorlatban - tiltva a jobbágyok költözését, s visszahurcolva a szökevényeket - nem érvényesült a felvilágosodás korának parasztvédő politikája a földesurakkal szemben, sőt a szabad királyi városi fejlődést is feláldozták a nemesi érdekek oltárán. A birodalom, a földbirtokosság és a harmadik rend érdekközösséget és ellentéteket is tartalmazó háromszögében az első kettőnek az együttműködése dominált, s ezt a hírhedt Neoaquistica Commissio (Újszerzeményi Bizottság) működése is kétségtelenné tette. A történetírók által sokat támadott, a lipóti abszolutizmus ékes bizonyítékának tartott bizottság nem zárkózott ugyan el attól, hogy a visszafoglalt területeken levő jószágokat átengedje jogos birtokosuknak, de ezt a tulajdonjog okleveles igazolásához és 10% fegy- verváltság megfizetéséhez kötötte. A hajdani birtokosok kései leszármazottai közül sokan nem voltak képesek leküzdeni a jogi és a pénzügyi akadályt, s az így gazdátlanná váló földekkel fizettek a Habsburgok az udvari arisztokrácia, a katonatisztek és a magyar főurak szolgálataiért, rendezték adósságaikat az udvari hadiszállítókkal szemben. A tények azonban nem támasztják alá az Újszerzeményi Bizottságról rajzolt sötét képet. Az írásbeliség korabeli szintjén képtelenség lehetett, hogy tanúvallomásokra támaszkodva ítéljenek oda többnyire egymással is perben álló családoknak másfél évszázaddal azelőtt elvesztett vagy a hódoltsági időszakban potom pénzen vásárolt birtokokat. A fegyverváltság szerény kompenzáció volt azok részéről, akik jószágának értéke a tényleges birtokbavétellel ugrásszerűen megnőtt, s akik, nemesi mivoltukban adómentesek lévén, szinte semmivel sem járultak hozzá a felszabadítás hatalmas anyagi erőfeszítéséhez. Másként tekintünk a kincstári tartozások fejében juttatott uradalmakra is, ha alternatívaként egy újabb adóemelés lehetősége vetődik fel. A sokat emlegetett nemesi sérelmet visszhangozva történetírásunkban fel sem vetődött, hogy a hódoltsági birtokállomány magyar kézben tartásának árát minden bizonnyal az amúgy is túlterhelt magyarországi adózóknak kellett volna megfizetniük azok helyett a birtokosok helyett, akiknek az adófizetéstől való vonakodását egyébként történészeink oly élesen bírálták. Nem ismerünk pontos adatokat a bizottság munkája nyomán kialakuló birtokviszonyokról, de a 18. század közepére lassan letisztuló helyzet nem támasztja alá az ország kisajátításáról festett drámai képet. A magyar vagy magyarrá váló birtokosok domináltak, akik ősi jogon, új keletű adomány révén vagy szerzeményeiket olcsón elvesztegető külföldiektől vásárolva jutottak jószághoz. Bárhogyan alakultak is a pontos arányok, a nemesség gazdasági helyzete és politikai pozíciója nem rendült meg a nagy újraosztás folyamán, ellenkezőleg, az addig az ország kedvezőtlen termelési adottságú peremterületeire visszaszoruló, elaprózódó állományú birtokosok dél felé nyomulva kiváló minőségű, egykori birtokaikat nagyságrendileg meghaladó földekhez jutottak, megerősítve és kiszélesítve a magyar rendiség társadalmi bázisát. 20
