Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
A rendiség és a szatmári béke
az is szerepet játszott a késlekedésben, hogy az alku szereplői még korántsem tekintették véglegesnek a megállapodást. Jóllehet valóban nehéz szétválasztani a háborús helyzet diktálta kivételes rendszabályokat a rendi alkotmányosság aláaknázását célzó intézkedésektől, a magyar politikusok és nyomukban történészek nemzedékei gyanakvással fogadták azt is, ami a másfél évtizedes küzdelem természetes - noha kétségkívül fájdalmas - velejárója volt a hadszíntérré vált országban. A helyzet elmérgesedéséhez az is hozzájárult, hogy a császáriak szintén gyanakvással tekintettek újdonsült szövetségeseikre, akik röviddel azelőtt még a törökök táborával vonultak Bécs ellen. A magyarok felrótták Lipótnak, hogy nem állította helyre az ország területi egységét, s ez részben meg is felelt az igazságnak. Ugyanakkor figyelembe kell vennünk, hogy Erdély maga sem kívánta Magyarországhoz csatolását, s a szerbek betelepítésével kialakított katonai határőrvidék alapvetően mégis az ország védelmét, nem csupán a magyarság sakkban tartását szolgálta. A polgári közigazgatás helyreállítására pedig csak a harcok lezárulta, a vármegyék újjászervezése után kerülhetett sor, addig is a vákuumot a hadsereg és a kamara helyi szervei töltötték ki - noha szereplésükben kétségkívül fenyegető kétértelműség is megnyilvánult. Az egész korszak bizonytalan átmenetnek látszott, ám éppen a birodalmi és a rendi vezetés ekkor szerzett tapasztalatai szilárdították meg az 1687. évi alkut. A kamara elégtelennek, a hadsereg alkalmatlannak bizonyult a felszabaditott területek igazgatására és erőforrásaiknak háborús szolgálatba állítására anélkül, hogy fel ne élnék az újratennelés forrásait, súlyosan sértve ezzel nem csupán az adózók és a földbirtokosok, hanem a birodalom hosszú távú érdekeit is. Ráadásul a hadsereg önkényeskedése, harácsolása németellenes hangulatot szült, akadályozta a hosszú háború után a békés viszonyok helyreállítását. Caraffa vésztörvényszéke, Debrecen megsarcolása csak a jéghegy csúcsa, aligha akadt jobbágy vagy nemes, akit nem ért sérelem vagy megaláztatás. A hadsereg jórészt olyan veszélyektől védte a hatalmat, amelyeket maga idézett elő puszta létével és működésével, s mintha azon munkálkodott volna, hogy a frissen elfoglalt országot azonnal el is veszítse. Ilyen körülmények között szükségképpen felértékelődött a vármegyék szerepe, amelyeknek szervezőmunkája a háborúban is nélkülözhetetlennek bizonyult, s így a bécsi keményvonalas politikusok ellenére újjászervezésük még a háború lezárulása előtt megindult a felszabadított területeken. Magyarországnak szükségszerűen részt kellett vállalnia a hosszan elhúzódó háború hatalmas terheiből. A folyamatosan növekedő adókivetés mellett súlyos teher volt az is, hogy el kellett látni az országban harcoló vagy áttelelő katonaságot élelmiszerrel, s a hadsereg számára közmunkát, fuvarozást és sáncásást kellett végezni. Alapvető társadalmi, sőt birodalmi érdek volt tehát, hogy az amúgy is súlyos terheket ne növelje tovább a hadsereg garázdálkodása. így amikor az udvar az adóügyek intézésére 1696-ban létrehozta a magyar főnemesek által irányított provinciális komisszáriusságot, s az adók beszedését a vármegyékre bízta, önnön érdekeit követve járt el, de egyszersmind megszilárdította a rendiség pozícióit is az országban. Ezt az is jelzi, hogy a császár a továbbiakban megtiltotta a katonaságnak a földbirtokosok regáléjogainak bitorlását. Míg a katonaság megfékezésében a császár a társadalom egészének egyetértésére számíthatott, addig az adók igazságosabb elosztását, a mentességet élvezőknek a teherviselésbe való bevonását már fenntartásokkal fogadta a befolyásos földbirtokosság. Egyrészt ki-ki igyekezett kímélni a maga birtokának, vármegyéjének jobbágyait, s ennek ér19
