Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
A rendiség és a szatmári béke
tizeddel meghosszabbította a harcokat Magyarország területén, s közvetve nagy szerepe volt az ország lakosságára nehezedő terhek növekedésében, a birodalom és Magyarország viszonyának elmérgesedésében, végső fokon pedig a Rákóczi-szabadságharc kirobbanásában. A küzdelemnek az 1697. évi zentai győzelem, majd nyomában az 1699- ben megkötött karlócai béke vetett véget. A törökök kiverésével megszűnt az országot a Habsburgokkal és rajtuk keresztül Kö- zép-Európa más országaival összefűző kapcsolat fő oka, s felvetette a kérdést: helyreál- lítható-e Magyarországnak a XVI. század elején megszűnt önálló államisága, vagy az elmúlt másfél évszázad során olyan változások történtek az országban, a Habsburg Birodalomban és egész Európában, hogy ennek nem lehetett realitása? Közép-Európa három, az ezredfordulón alakult, a kontinens centrumához kapcsolódó állama, Lengyelország, Csehország és Magyarország függetlenségének elvesztése az eltérő időpont és a körülmények dacára arra utal, hogy a rendiség viszonyai között megrekedő társadalmaknak nem lehetett reális esélyük önállóságuk megőrzésére a formálódó abszolutisztikus nemzetállamok és a népeket átfogó nagy birodalmak világában. A valódi kérdés tehát csak az lehetett: mi lesz Magyarország sorsa a Habsburg Birodalomban? Elvben három megoldás kínálkozott: 1. perszonálunió az államiság kritériumainak megőrzésével; 2. az addig érvényes rendi dualizmus folytatása a megváltozott erőviszonyokhoz igazodó, módosított hangsúlyokkal; 3. abszolutisztikus kormányzat megvalósítása, amely egyet jelentett volna a történeti magyar állam puszta tartománnyá, netán tartományokká degradálásával. Tekintettel Magyarország kivérzett állapotára, valamint arra a tényre, hogy a törököket végül mégis a dinasztia vezetésével űzték el az országból, s hatalmas császári sereg állomásozott az ország területén, reálisan csak a második és a harmadik lehetőség jöhetett szóba. Befolyásos udvari körök és tábornokok a jogeljátszás elméletére hivatkozva az abszolutizmus mellett kardoskodtak. Mérsékeltebb volt Kollonich Einrichtungswerk címmel ismert tervezete, amely refonnok bevezetése mellett is fenntarthatónak ítélte a dinasztia és a rendiség kompromisszumát. Az abszolutisztikus irányzat azonban szívósan tartotta magát a bécsi udvari körökben, Angelo Gabriele páter még a századfordulón is a rendi szervezet felszámolását sürgette. Időközben azonban már 1687-ben, a pozsonyi országgyűlésen megszületett az a megállapodás, amelyet a radikális udvari körök és a magyar rendek egy része is csak vonakodva fogadott el. Ám életképességét jelzi, hogy lényegét tekintve minden későbbi rendezés alapja lett a magyar és a birodalmi politika viszonyában. Az a körülmény, hogy a magyar politikusok és Bécs alkuját országgyűlés szentesítette, önmagában is jelzi, hogy a birodalmi kormányzat a kísértés ellenére sem tért le a rendi dualizmus kitaposott útjáról, noha az ország felszabadításának természetesen megkérte az árát. A magyar rendek az örökös királyság elfogadására és az Aranybulla híres ellenállási záradékának eltörlésére kényszerültek. Cserébe a császár vállalta, hogy a visszafoglalt területeket az országhoz csatolja, s ami egyet jelentett ezzel, kiterjeszti a magyar rendi alkotmány hatályát a volt hódoltságra. Egyúttal ismételten megerősítette a közjogi kérdésekkel akkorra már szervesen összenőtt rendi kiváltságokat. Mindez azonban a birodalom és Magyarország, a dinasztia és a rendek közötti kapcsolatnak csak a kereteit szabályozta, a részletek kimunkálása, az elkerülhetetlen modernizálás elmaradt. A legfőbb akadály a hosszan elhúzódó háború volt, s nyilvánvalóan
