Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
Egy dunántúli kisváros és polgárai a XIX. század közepén
lásával igyekeztek biztosítani. A körülmények kedvezőtlen alakulása esetén az ilyen földek 3-4 évig is parlagon hevertek. A termeléssel kapcsolatos döntéseket tehát nem csupán agrotechnikai, hanem tágabb gazdasági szempontok is befolyásolták, a termelő nem maximális hozamra, hanem maximális jövedelemre törekedett. Az áradás fenyegette rétek, legelők bizonytalan takarmánybázist jelentettek az állat- tenyésztés számára. Ennek megfelelően a város lakosságának alig egyharmad része foglalkozott marha-, illetve lótenyésztéssel. Ez egyben azt is jelenti, hogy a szántóföldi művelést végzők köre sem lehetett ennél szélesebb. A szekszárdi határnak a lakosság számához mérten szűk volta, a szántóföldi kultúrák számára kedvezőtlen adottságai intenzívebb, nagyobb hasznot biztositó művelési ág meghonosítására kényszerítette a lakosságot. A gazdasági kényszer és a terület adottságai a szőlőtermelésben szerencsésen találkoztak. A kedvező fekvésű területeket már jóval a század közepe előtt betelepítették. 1769-ben 1166 hold, a 19. század elején 1480 hold volt a szőlőterület nagysága, a század közepére pedig 2000 hold fölé emelkedett.3 Ezt követően is gyors ütemben folyt a szőlő telepítése. A terjeszkedés során számos, korábban szántónak használt területet vett birtokba a szőlő, sőt olyan, szőlőművelésre kevéssé alkalmas földekre is szőlő került, mint pl. a meredek, E-ra néző hegyoldalak. A jelenség azt bizonyítja, hogy a szőlőművelés nemcsak a mezőváros kedvező adottságai folytán virágzott, hanem egy már kialakult gazdasági szerkezet, birtokstruktúra megszabta kényszerpályán mozgott. A kevés földdel rendelkező, igavonó állat nélküli kispa- raszt számára a szőlő kínálta az egyetlen lehetőséget jövedelmének fokozására. Városban a paraszti lakosság már régen felhagyott a jórészt naturális jellegű, hagyományos gazdálkodással, amelynek gerincét a gabonatermelés képezte. Helyette árutermelő gazdálkodásra tértek át, amelyben a temielés döntő hányada a piacra került, (bor) s az alapvető szükségleti cikkeket is a piacról - gabona és szarvasmarha a Bácskából - szerezték be. Ez a folyamat kétségkívül meggyorsította a város fejlődését, ám a termelés monokultúrális jellege, a szőlőtermelés természete - nagy beruházás, lassú megtérülés - rugalmatlanná, s ezzel a mindenkori piaci viszonyoknak kiszolgáltatottá tette a város gazdaságát. A város gazdasági életében játszott szerepére világít rá, hogy 1851-ben a mezőgazdaság 82.000 pft-ra becsült tiszta jövedelméből 45.000 pft származott a szőlőtermelésből. A kb. másfélezer helyi szőlőbirtokos alig kevesebb a városban élő családok számánál. Gyakorlatilag tehát mindenkinek volt kisebb-nagyobb, átlagosan kb. 1 hold szőlője. Mivel az alapítványi uradalomnak a város határában számottevő, saját kezelésű birtoka nem volt, így a jobbágyfelszabadítást követően döntően paraszti jellegű agrártársadalom alakult ki, melynek fejlődését nem gátolta nagybirtok. A polgári fejlődés előrehaladására utal, hogy a város legnagyobb birtokosai között zömmel kereskedőket, vállalkozókat, orvosokat, ügyvédeket találunk. Birtokuk általában nem haladta meg a 100 holdat, s legértékesebb részét az 5-20 holdas szőlő tette ki. A szőlőbirtokosok jelentős része tehát a nem paraszti, kereskedő, kézműves, értelmiségi, tisztviselő rétegből kerül ki. Ez a személyekben is megtestesülő kétlakiság kifejezi azt a szoros összefonódást és ráutaltságot, amely a szőlőtermelés és a nem mezőgazdasági szektor között fennállt. Mivel a bor volt jószerivel a város egyetlen árucikke, a belőle fakadó fizetőképes kereslet teremtette meg a jelentős kézművesség létalapját. A kereskedők 1 1 SZILÁGYI 1990. 168. 157
