Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
Egy dunántúli kisváros és polgárai a XIX. század közepén
és kézművesek által szőlőbe, földbe fektetett pénz azonban a gazdasági tevékenység korlátáira is utal, amely a vállalkozás bővítése helyett a föld nyújtotta anyagi biztonságot választotta. A város és környéke bortermelésének sorsa nemcsak a termelési feltételeken, hanem jórészt értékesítési lehetőségeken múlott. A század közepén a bor nagyobb része - mintegy 80.000 akó - a Bácskába áramlott, az onnan ide szállított gabona és szarvasmarha ellentételeként. Az 1850-60-as években azonban a minőség javulásával, jó kereskedői munkával a vidék bora eljutott Ausztria mellett Poroszországba és Itáliába is. A Duna szabályozása előtt a bort Tolnára vitték, és ott hajózták be. A tolnai Duna-ág eliszaposodása után azonban megnőtt a szállítási útvonal, s ez 100.000 akó bor kivitele esetén 24.000 ft veszteséget okozott. A szekszárdi bor legjelentősebb felvásárlói pesti kereskedők, Schwarzer Alajos, Abeles Dávid, Jálics Ferenc voltak. Jálics Ferenc pincét bérelt Szekszárdon, ahol a helyben és a környéken felvásárolt borokat tárolta. A soproni kereskedelmi kamara 1857. évi panasza szerint a városban 43 személy foglalkozott engedély nélkül alkuszi tevékenységgel. Volt közöttük kereskedő, kézműves, paraszt és napszámos. Az alkuszok magas száma - mint arra Ruzsás Lajos is utalt - rossz jel. Az ügynökök megbízójuk pénzével dolgoztak, a település kereskedelme így egy másikénak rendelődött alá.4 Helyi viszonylatban a legjelentősebb borkereskedővé a Leopold fivérek váltak, az 1860- as évek elején évi 30.000 akó bort forgalmaztak. Konjunktúrájának kihasználására, a nagykereskedelemtől való függés csökkentésére 1856-ban borkereskedelmi társaságot alapítottak Szekszárdon. A vállalkozás átmenetileg sikeresnek tűnt, két évvel később 200.000 ft-ra emelték a részvénytársaság 50.000 ft-os alaptőkéjét. A borkereskedelemhez képest a kereskedelem más ágazatainak jelentősége kisebb volt. Szekszárdnak a régióban betöltött gazdasági szerepéről forrásaink ellentmondóan nyilatkoznak. A kor statisztikusai, de a helyi körülményeket jól ismerő közigazgatási tisztviselők sem tudnak számottevő kereskedelemről a városban. Ugyanakkor a soproni kamara 1860-61. évi jelentésében a dunántúli gabonakereskedelem fő központjai között említi e mezővárost Győr, Moson, Kanizsa, Sopron, Pécs, Hőgyész társaságában. Az ellentmondást az magyarázza, hogy bár Szekszárd a kereskedelmi utaknak sem kiindulópontja, sem célállomása nem volt, a simontomyai, völgységi és dombóvári járásból részben Baranya megyéből érkező bort, gabonát, dohányt, gyapjút Szekszárd érintésével szállították a Dunán túlra. Nagy volumenű átmenő forgalma, amely a boron kívül bajai, illetve bácskai irányban 150.000 mázsa egyéb terményt is magában foglalt, átmenő jellegű volt. Szekszárd kereskedelmének jelentéktelenségét alátámasztja a kereskedők alacsony száma is. Az 1857. évi kamarai jegyzék 12 szekszárdi, ezzel szemben 175 bonyhádi kereskedőt mutat ki. A megye más mezővárosaiban nemcsak a kereskedők száma magasabb, de az üzletek is sokkal differenciáltabbak, Szekszárdról pedig teljesen hiányoznak a másutt nagy számban lévő terménykereskedők. A kereskedelem pangására vall az is, hogy a kereskedők száma 1850-1870 között egyáltalán nem növekedett. A város gabona- és lisztszükségletéről sem a helyi, hanem a heti- és országos vásárok alkalmával ide érkező kereskedők gondoskodtak. 4 RUZSÁS 1964.312. 158
