Glósz József: A rendiség alkonya. Válogatott tanulmányok (Szekszárd, 2014)
A rendiség és a szatmári béke
majd az annak kimenetele által meghatározott történelmi kompromisszum gondolatmenete. Iíj. Barta János ezzel szemben kijelenti, hogy a császáriak tetszés szerint bánhattak volna a legyőzött Magyarországgal, semmi sem állt útjában a Lipót-féle abszolutisztikus berendezkedés megvalósításának. Hazánk akár a fehérhegyi csatában legyőzött Csehország sorsára is juthatott volna. A kérdés felvetése rávilágít a magyar történetírás évszázadok folyamán csiszolódó érvrendszerének belső ellentmondásaira. A bécsi kormányzat erőszakos, eszközeiben nem válogató, végső fokon a szabadságharcot kikényszerítő abszolutisztikus kísérlete nehezen hozható összhangba a harcokat lezáró békének az előzményekhez képest nagyvonalú rendelkezéseivel. A problémát érzékelvén történetíróink azt a választ adják a konkrét formában fel sem vetett kérdésre, hogy Lipót halálával lezárult egy korszak, s I. József, majd VI. Károly - békét és nyugalmat óhajtván saját portáján - kész volt engedményeket tenni a magyaroknak. A politika fordulatát az uralkodók eltérő mentalitásán túl a Habsburg-dinasztia katonai és diplomáciai nehézségeivel támasztják alá. A spanyol Habsburgok örökségéért vívott lezáratlan küzdelem lekötötte hadseregük nagy részét, a kezdődő béketárgyalásokon pedig kedvezőbb pozíciókat remélhettek, ha előzetesen békét teremtenek saját hátországukban. Egyúttal elháríthatták azt a saját szövetségeseik, Anglia és Hollandia felől fenyegető veszélyt, hogy Rákóczi fejedelmet és a kuruc államot külföldi garanciákkal belefoglalják a békeszerződésbe, s nemzetközivé teszik ama konfliktust, amelyet Bécs az uralkodó és alattvalói belügyének tekintett. Sürgette a megegyezést, hogy miután I. József váratlanul, fiatalon meghalt, VI. Károly maradt a dinasztia utolsó életben levő férfi tagja. Néhány történész megítélésében fontos szerep jut a két tárgyaló félnek, Pálffy Jánosnak a császáriak és Károlyi Sándornak a kurucok képviseletében, akik megbízóik háta mögött, bizonyos fokig szándékaik ellenére hozták tető alá a megállapodást. A birodalmi megfontolásokban némely történész szerint szerepet játszott az oszmán birodalom esetleges revánstörekvése- ivel szembeni óvatos előrelátás is, hogy elejét vegyék a múltban nem példa nélküli magyar-török összefogásnak, amelyre a száműzetésben Rákóczi is épített. Sokkal megosztottabb történetírásunk a kuruc és a császári sereg 1711. évi állapotának, a további ellenállás realitásának megítélésében. Összességében bizonyos részletektől eltekintve általánosnak tekinthető az a vélemény, hogy a katonai vereség dacára a Habsburg-politika feltételezett, lényegében 1780-ig érvényes fordulatát végső fokon a Rákóczi-szabadság- harc kényszerítette ki és tartotta fenn. A felsorakoztatott érvek e csoportosításban meggyőzőnek hangzanak, s mindenekelőtt — némileg tautologikusan - igazolja őket az a tény, hogy a szatmári békét a felek éppen úgy és akkor hozták tető alá. 1710 és 1711 fordulójának Magyarországon és Európában sűrűsödő eseményei aligha csupán időbeli párhuzamot jeleznek, minden bizonnyal oksági kapcsolatba is rendezhetők. Ám tisztán logikailag a tényeknek másféle olvasata is elképzelhető. A nyugati fronton vívott győzelmes csaták után a harcok lassan elcsitultak, s ez lehetővé tette a Habsburg-hadvezetés számára, hogy átcsoportosítsa erőit a magyarországi hadszíntérre. A növekvő létszámú császári csapatokkal egy területében zsugorodó kuruc állam apadó létszámú serege állt szemben. Kellő politikai eltökéltséggel a császári seregek viszonylag rövid idő alatt felszámolhatták volna a harcokba belefáradó, a pestisjárványtól meggyötört ország ellenállását, méghozzá úgy, hogy az előző évekkel ellentétben már nem kényszerültek volna kétfrontos küzdelemre. Vagyis az erőviszonyokat tekintve 12
